Macuo Bashonak
Árva világod elosztja az ősz: nyomokat hagy a nyárban
sárga a táj, de a bokrok alatt tücsök éneke hallik,
alszik a fűzfa, magányosan int neki tükre a sárban.
Lágyan esik le, felolvad a nyelvemen; éteri ízek,
íme az égi s a véges. Ugyancsak a semmibe hajlik.
Zajlik a víz, aromás tea; jégszirom illata habzik:
tarts ki! hiszen pici korty csak a tél, noha fájdul a szíved.
Sarjad a zsenge vetés, valahol csalogány szava szárnyal
s áztam – a bőrömig! és a varangy? hasal: ágya a bánat.
Lábaim állnak: az utca kövén lila orgona szárad,
száll a tücsök – ni! de röpke a röpte! csak éjszaka szájal.
Gömbök a porban: a fecskeraj álmai megtörik árnyam,
szánjad a nap sugarát; felemészti a távoli tájat,
bátran előre haladsz, hova fény sose hull, csak az ágak.
