Ki kell találnom valami abszurdot, valami Hülyeséget. De hogy kezdjem el?
Aha, így:
Megyek. Hová is? Ja, koldulni.
Mondta hőn nem szeretett szállóbeli szobatársam, hogy milyen jól meg lehet élni ebből a foglalatosságból. Iziben szívemhez kaptam. Pontosabban zakóm bal oldali zsebében rejtező pénztárcámhoz. Kényszert éreztem arra, hogy az árgus szemek elől a folyosó legkisebb helyiségébe rohanjak. Lóhalálában. Ilyen ütemben is kezdtem munkához. Számoltam. Egy ezer, ötezer, tízezer, sokezer! Most kaptam nyugdíjat. Még érintetlen.
Mardosott, nem hagyott békén a harácsolás gondolata. Erre az összegre azonnal illik rálicitálni. Kiegészíteni, fialtatni, „sokadoztatni”, mit tudom én, még hogyan fejezzem ki magam. Műszaki és pénzügyi analfabéta vagyok. A targoncát is már az első alkalommal falnak vezettem. A kerékpár kidőlt alólam. Számítógép, videó, ezek kiegészítőinek kezeléséről nem is beszélek. Maradtam gép és műszer nélküli HÚS-VÉR EMBER.
Ugye milyen különös? Én kizárólag pénzzel megyek koldulni. Papírbankókkal. Olyan „konzervatívan”. Mafla – szánalmat keltő – mundért szereztem magamnak. A zsebórádat se hagyd ki eredeti éned elfeledtetésében – figyelmeztetett szobatársam igyekezetem elismeréseként. Ő már csak tudta Valóságos szakemberként működött ezen a téren. Munkanélküli segélyét toldotta meg eképpen.
Mit mondjak – bocsánat, írjak – e bekezdés után? Nem ragyogott szerencsecsillagom! Próbálkozásom elő óráiban semmiképpen sem. Rossz helyre kerültem, rosszkor. A Moszkva téren valami igazi szerencsétlennek a szokott helyét foglaltam el. Az erre kószálók közül hárman is szóvá tették, hogy nem rám számítottak ezen a helyen. Aki itt szokott ülni, annak érdekében mindig zsebünk mélyére szoktunk nyúlni – hangoztatták. De én? Egyáltalán, hogy az Istenbe kerültem ide? Mit tagadjam, zavaromban nem tudtam magyarázatát adni ittlétemnek. Pucolnom kellett. Ráadásul menekülés közben két rendőr is igazoltatott.
Ahogy keresgéltem lehetséges munkahelyeimet, a sokszoros kudarc felett érzett elkeseredésemben kénytelen voltam vigasztalni magam. Nem teával!
A Gellért hegy felé kaptatva még csak (tragikus) pofát sem kellett vágnom, amikor meglepetésszerűen mellettem termett egy ötvenes úr, átadva egy ezrest. E szavak kíséretében: fogadja el, jó szívvel, öregúr. Akárhogy is álcázza magát letagadhatatlan, hogy valaha jobb napokat látott.
Na tessék! Meginogtam szándékomban, egyből elment a kedvem a koldulástól. Végül azért úgy határoztam, mégis folytatom tovább a szerepvállalást. A dicstelen színjátékot. Felugrottam az éppen fékező buszra, s leszálltam a végállomáson. A Nyugati pályaudvar oldalbejáratának közelében. Megint sikerült jól választanom… Kéregetők, koldusok, miegymások fogadtak, egymás hegyén-hátán. Fogtam magam, félreálltam – pontosabban ültem – jól magam alá húzva jobb lábamat. Mintha nem is lenne. A kapucnit is fél arcomra húztam. Megvakultam. Kotyogtam, motyogtam, ahogy illik. Amint az ilyenkor szokásos. Hm. Meg is lett az eredménye.
Nézd csak ezt a barmot – hullt reszketeg kezembe lóvé helyett szitok, átok, megvetés. Fokozom: lekicsinylés, röhögés. Itt szokott dögleni – egészítette ki a a szavakban is szörnyű áradatot a bűnbanda szóvivője. Ha megkapja a nyugdíját, iszik mint egy állat. Most meg nyammog össze-vissza. Rúgjunk bele jó nagyot az ilyenbe!
No ezt aztán végképp nem vártam meg! Iszkoltam is rögvest, mint egy fékevesztett. A közeli Lehel téren, ahol fékezni kezdtem, már javában szürkült. Az aluljáró „aulájában” ákom-bákom felirat hívta fel magára a figyelmet: segítsenek, három napja éhezem, anyuka vagyok, három gyereké. Az írásförmedvény olvastán azon tűnődtem, miért nem fordul az önkormányzathoz, amikor a háta mögött félig telt flaskát pillantottam meg. Aha. Hát ez nem új reklám. Pláne nem tréfadolog. Megint hm. Akármi is történt akárhogy is tébláboltatott a sors ez idáig, semmi érdemi bevételre nem tudtam szert tenni. Fogyatkozni annál inkább sikerült. Anyagilag persze. Egyre többször elővéve – valamely biztos helyen – lapulófélben lévő pénztárcámat. Ismételjek? Nem bírtam ki ital nélkül…
És ekkor bekövetkezett az amire egyáltalán nem számítottam. Egy általam velőkig utált, ízig-vérig gyűlölt, fülbevalós, befőttes gumival kontyratűzött hajú rémalakkal kerültem szembe. Ne félj, nem bántalak – kezdte a nem kívánt ismerkedést. Látom te is kiérdemesült, öreg börtönviselt vagy. A lényeg az, hogy vékony. Te átpréseled magad a – már nem tudom milyen – kerítésen, én meg fedezlek.
Nem tagadok én le semmit. Fohászkodni kezdtem. Szűz anyám! Vérszerinti, majd mostoha szülőm után égi matrónám! Ne így engedj elveszni e földi dimenzióból!
Hihetetlen. Hihetetlen? Rögtönzött imám meghallgatásra talált. Nem kellett ehhez semmi égbemutató építmény, se katedrális, se harangláb. Egyszerűen nem tudtam eleget tenni a felkérésnek. Ugyan odamentem a kiszemelt épülethez, de hogyan? Megkerültem egy személyben, valahogy úgy, mint az első világháborúban a németek tették.
Aztán hazaosontam.
május hónap, harmadik díj
