– egy életút –
– Meséljen magáról, kezdjük az elején.
– Háööö, én egy nagyon rosszcsont voltam. És az volt a lényege, hogy az igen tisztelt húgomat, a Marit nagyon sokszor eldádáztam. Merthogy, ööö, jó dolgot csináltunk – idézőjelben. Szól anyám: „Gyerekek! Mari, Kobrik!” (mert az volt a becenevem, Kobrik), menjetek hozzatok vesszőt. Hát elmentünk veszszőért, és azzal a vesszővel eldádázott minket. Akkor megint csináltunk valamit, akkor apám kapott rajta, ő viszont nem bántott minket. Hanem térdepelés, ami sokkal rosszabb.
– Milyen volt a család?
– 1964-ben születtem, Sajószentpéteren laktunk. Most már város, Miskolctól 10 km-re van. Végül is mi a bányatelepen laktunk. Akkor még bányatelep volt. Anyai ágon nem ismertem a nagyszülőket, édesanyám úgy mondta, Bánréven éltek, az anyja cseléd volt. Apai nagyanyám már nem élt, mikor én születtem, nagyapámat ismertem, bár sokat róla se tudok, Dédestapolcsányban élt és állatokat tartott eladásra.
– Édesapám ’30-as születésű, bányász volt, vájár, aztán az utolsó 15 évben robbantómester, testvére nem volt. Édesanyám hat évvel fiatalabb nála, az üveggyárban dolgozott, a keverőben, testvére neki se volt. Aztán mi meg hatan lettünk testvérek. Sajnos, a legidősebb bátyám meghalt, ő ’58-ban született, rajta kívül van még két bátyám, meg két húgom, Mari meg a Kriszti, ő meg ’72-es. 16 éves lehettem, amikor a telepi egyszobás házból beköltözhettünk egy kétszobás panelbe.
– A házhoz volt földjük is?
– Végül is egy egy hektáros. Kacsa, disznó, csirke, kakas, nyúl, galamb volt. Nem eladásra, hanem saját magunknak. Anyám, apám három műszakban dolgozott, nekünk is bele kellett segíteni.
– Mi történt a legidősebb bátyjával?
– Szívinfarktusban halt meg. Négy évvel ezelőtt. Elég régen. De a legjobban a húgommal, a Marival jötem ki.
– Ők Sajószentpéteren laknak még?
– Igen. Sajószentpéteren, mindenki otthon maradt. De csak a Marival tartom a kapcsolatot. Megvan neki a telefonszáma, nekem is van mobiltelefonom. Általában kéthetente beszélgetünk, elég gyakran. Most nyár elején, hogy meglátogatott, mert én írtam neki levelet, hogy blabla, ez az.
– Iskolák?
– Neeem nagyon dicsekednék vele. Inkább „jó dolgokat” csináltunk a haverokkal, mind a telepen laktak. Általánosban végül is egyetlen egyszer buktam meg, másodikban. Nyolcszor voltam műtéten, úgyhogy nagyon sokszor, ez a születési rendellenesség, plusz akkor a sérvem. Én amióta az eszemet tudom, szakács szerettem volna lenni.
– És nem szakács iskolába járt?
– Először vas- és fémszerkezet lakatosnak jelentkeztem De egy év után direkt megbuktattam magamat, mert nem tetszett egyáltalán. Utána csak felvettek a vendéglátóiparba, ott Miskolcon. Két évet húztam le. Végül ott nem buktam meg, abbahagytam. Valahogy akkor ott hirtelen nem volt kedvem hozzá. Elmentem otthon a kenyérgyárba dolgozni. aztán az üveggyárba. Aztán, amikor már Pesten dolgoztam, az ottaniak ajánlották, menjek el a Hubába, és ott le tudom tenni még az utolsó egy évet, megkapom a szakmát. És sikerült is. Jeles volt a gyakorlat, az elmélet meg kettes.
– Ha jól számolom, 17 éves kora óta dolgozik.
– Igen, akkor mentem el a pékségbe. Olyan két év múlva, mentem el az üveggyárba. De közben, amikor délutános voltam, visszamentem a pékségbe is, rakodni. Már reggel 3 órakor mentem a kenyérnyárba, fél kettőre az üveggyárba. Úgyhogy két helyen dolgoztam hirtelen. Már dohányoztam, 18 múltam. Az alkoholra meg 20 éves voltam, amikor rászoktam, amikor elkerültem hazulról.
– Miért hagyta ott a családot?
– Mert szinte hirtelen elegem volt Sajószentpéterből. A munkaadóktól kezdve, a volt kollégáktól kezdve. Elegem volt belőlük. Gépkezelő voltam, és egy súlyos technikai problémát nem tudtam egyedül megoldani, ez miatt számoltam le. Az EGIS-es munka hirdetésből lett. A Venyigén laktam először munkásszállón, aztán meg IBUSZ-lakásokban, hét évet húztam le ott, ’91-ig. Közben megszereztem a szakács bizonyítványt, és mentem a vendéglátóiparba. IBUSZ-lakás helyett albérletekben laktam, amíg epekővel le nem robbantam, elment a munka, aztán az albérlet is. Akkor kerültem a Könyvesre.
– Az már hajléktalanszálló volt akkor, ugye?
– Az, szálló, ott laktam egy olyan 3 évet, ha jól emlékszem, akkor helyezkedtem el a Széphalom Vendéglőben. Jó sokáig dolgoztam ott, de nem jöttünk ki a séffel, úgyhogy eljöttem. Akkor megismerkedtem a Marcsival, hozzájuk költöztem Galgamácsára, született két gyerekünk is, 1998-ban Márk, egy év múlva Rebeka, de nem bírtam, két munkám volt akkor is, eljöttem, szakítottunk, a gyerekek azóta már nevelőszülőknél vannak, állítólag Esztergomban.
– Ő volt az első szerelme?
– Neeem, az első a Panna volt, ez Debrecenben volt, ilyen SZOT Üdülőben. Aztán volt az Erzsi meg az Irén, régen volt. És most az Éva.
– Az Évával mikor ismerkedett meg?
– 7 éve. 2000 július 7-én. Előtte kezdtem el a Fedél Nélkült terjeszteni, mert nem találtam már állást, azóta is állandó kezelésekre járok. Negyedik napja a Puskin utcában aludtam, meghalt az Attila, ő is hajléktalan volt. Ott ültem. Vittem sört, hát mondom, megisszuk az emlékére. Jött oda az Éva. Jó, őt már régóta ismertem, megkérdezi: „Feljössz hozzám megfürödni, megvacsorázni?” Mondom: „Mit?” Mondja: „Megfürödni, megvacsorázni.” Hát jól van. A többit gondolom, nem kell mondanom, azóta együtt élünk.
Aminek nem örül, hogy meg szoktam inni az itókámat. Mondom neki: „Anyjuk nagyon jól ismertél! Azt, hogy meg szoktam inni az itókámat, mondom, túlzásba nem viszem. Én azért túlzásba nem viszem.” Azt mondja: „Miért nem mondasz le?” Mondom: „Mert nem vagyok hajlandó!” Ennyi.
Csaba 2007. ősze óta kiemelt terjesztőnk, szeretni való személye méltósággal viselte a betegséget, talán csak ő tudta, milyen súlyos. Októberben ment el. Így térhet vissza a családjához. Nagyon fog hiányozni.
p.s.: majd egy évnyi ügymenet után, szeptemberben értesítést kapott a nyugdíjbiztosítótól, másodfokon nyert, jogosult rokkantsági nyugdíjra. 15 napon belül nyilatkozzon, kéri-e a nyugdíj megállapítását.
Már nem nyilatkozhatott…
Az interjút Lakatos Alinka
készítette 2007 őszén, szerkesztette: kepe
