Most, hogy így elnézem a múltat, szinte semmi sem maradt a régvolt illatokból, a nők jöttek – mentek, az önbizonygatás árnyas kertjében, jöttem-mentem, én és a múlt.
Emlékezetem kihagy, naná hogy megvéd, vagy nem, azt nem tudom, tudod az ösztönös felejtés.
Csak mélyen, bent dereng az elmúlt idő.
Ketten vagyunk, minthogy nincs értelme több embernek egy helyen tartózkodnia.
Mindegy hogy kik, és mikor. Az idő zsákja tágas, mondhatni végtelen, jönnek-mennek az emberek, az arcok.
A legszebb emlékem, … talán nincs is ilyen?
De azért akad.
Fogdosom a melled, amivel valószínűleg megbizonyosodom arról, hogy jó a pillanatnyi létezésünk.
De hogy ki vagy, hogy mi a neved, teljesen mindegy. Vagy szinte teljesen az.
Hiszen te vagy az anyám és én vagyok az apám és papásat mamásat játszunk. Jelen körülmények között ez az egyetlen értelmes magyarázat az ösztöni cselekvésre. Az érintés vajon szerelem, vagy nem?
Mégis csak jobb, ha érintkezünk, mintha sajátmagunkat simogatnánk, mintha mit sem tudva egymásról önkielégítenénk. Simogatva saját combomat, vagy mellemet mondjuk, a helyek kiterjedhetnek a test bármely pontjára.
Elvégre együtt nem akarunk emlékezni és épp ezért amnéziába esni.
Azért persze elég jól eszembe jut minden részlet. Vannak arcok is. Az Ő magánya az én magányom. Szinte semmit sem találok, és mégis jobb együtt.
És ha később van némi koncepció kapcsolatteremtésre, akkor is csak a magány kacsingat alsó csípődobással. Mert leterít, az biztos!
Csak nem alul maradni! Csak pozíció centrikusan. Már nem a közösülésre, ebben az esetben a semmiben a feloldásra, ha csak egy pillanatra is.
De a pillanatban és a pillanattal, mint kiderült nem lehet élni, mert illékony. Apámtól, s anyámtól még apám és anyám sem tud semlegesíteni, de csak is azért mert nekik kellett tudni valamit amit csak az írás szerint az ember apja meg anyja tud satöbbi és így visszamenőleg senki sem tud semmit.
Likes
Nincs hozzászólás