Hajléktalan ember beszél több tucat diák előtt, ők pedig figyelmesen hallgatják, kérdezik őt. Nem megszokott kép, és határozottan van benne valami felemelő. „A mai gyerekeket semmi se érdekli, semmire se képesek odafigyelni”, „A hajléktalanok koszosak, büdösek és isznak”. Két gyakran hallott, sommás vélemény – mindkettőt cáfolja Balog Gyula, az Első Kézből a Hajléktalanságról c. program ötletadója, koordinátora.
Interjúalanyom 18 éve él hajléktalanként, 2004 óta szerzője és terjesztője is a Fedél Nélkül utcalapnak, sok szállal kötődik a szerkesztőséghez.
Mi is ez a program pontosan?
A program a hajléktalan embereket sújtó előítéletek csökkentésére jött létre. Elsősorban diákokat célzunk meg, az általános iskolás korosztálytól az egyetemi ifjúságig. Interaktív beszélgetéseket tartunk, néhány hajléktalan ember elmeséli saját történetét, és beszélünk általában a magyar hajléktalan helyzetről. Ha dupla óra áll rendelkezésünkre, szituációs társasjátékot is játszunk, ahol a diákok játsszák a hajléktalan ember szerepét.
Hogy jött az ötlet, hogyan indult?
2005-ben indult lényegében, de 2009. június 2-ig csak rendszertelenül, egy hajléktalan ember magánakciójaként élt.
Korábbi interjúkból tudom, Ön volt az az egy. Hogy is volt?
1994. 07. 11-én lettem hajléktalan és 2004-re – akkor már 3 éve rokkant voltam – nem találtam állást. Ekkor – tulajdonképpen véletlenül – a Fedél Nélkül szerzője lettem, majd első publikációm megjelenését követően azonnal terjesztője is. 2005-ben egy vásárlóm hívott először egy iskolába, hogy beszélgessek el az osztályával, mi is az a hajléktalanság. Nagyon nagy élmény volt mindannyiunk számára a beszélgetés, aztán a második után már felrémlett, óriási lehetőség ez, szervezetten kellene csinálni, hogy minden gyerekhez eljussunk és minél több sorstársamat kell bevonni, mert magamon éreztem, engem is építenek ezek a találkozások. A Fedél Nélkül szerkesztősége a kezdetektől támogatott ebben, de csak 2009-ben, a Nemzeti Civil Alap pályázati támogatásából tudtuk szervezett formában elindítani. 10 hajléktalan embert és 20 szociális szakembert vontunk be, majd meghirdettük a programot az általunk elérhető médiákban. De a direkt megkeresésekben inkább hittünk, így összegyűjtöttük 200 fővárosi középiskola elérhetőségét, és megkerestük őket ajánlatunkkal. Kevés válasz jött.
Éppen ez érdekelne, az iskolák mennyire voltak vevők az alapötletre?
Nem akartam elfogadni, hogy alig jött visszajelzés, így telefont ragadtam. Néhány beszélgetés után rájöttem, hogy az igazgató titkárnőjén keresztül nem megy, stratégiát váltottam és az iskolák gyermek- és ifjúságvédelmis tanárait kutattam fel. Náluk sikerrel jártam, így indult be a program. A pályázat 10 hónapos futamideje alatt (2009 októbere és 2010 júliusa közt) 35 előadást vállaltunk, végül 37-et teljesítettünk.
És azóta?
A pályázati támogatás lejárta után nem hirdettük többé a programot, de nem is adtuk fel. Sőt, az eltelt két tanévben megtripláztuk az előadások számát, több, mint száz előadáson összesen több, mint háromezer diákot értünk el eddig. Az első évben meglátogatott iskolák visszahívtak, aztán kézről kézre adtak bennünket. A Fedél Nélkülben megjelenő beszámolók hatására is jönnek megkeresések, már vidékről is, így jutottunk el Dunakeszire, Kecskemétre, Sopronba is. Tehát a pályázat lezárása óta sem csökkent az aktivitásunk, 2012 első félévében 32 előadást tartottunk. És csak gyarapodnak a megkeresések, idén már fesztiválokon is „felléptünk” (Sziget, Bánkitó Fesztivál)
Itt már idősebb közönség előtt.
Igen, itt már felnőtt emberekkel beszélgettünk, ahogy a felsőoktatási intézményekben, pl. a Corvinuson, az ELTE-n vagy a Pázmányon is.
Kik vesznek részt a programban?
Alapvetően két forrásunk van, az érintettek elsősorban A Város Mindenkié csoport aktivistái és a Fedél Nélküllel kapcsolatot ápoló hajléktalan emberek közül kerülnek ki, a szociális szakemberek pedig jórészt a Menhely Alapítvány dolgozói közül. Az AVM részéről jobbára fiatal diplomás aktivistát viszünk.
Mik a visszajelzések az iskoláktól, és milyenek az első száz előadás tapasztalatai?
Összességében nagyon pozitív. A pályázat futása alatt tudatosan kértük és dolgoztuk fel a visszajelzéseket az iskolákból. Magunk is megdöbbentünk, a tanárokon keresztül érkező visszajelzések alapján a diákok 70 %-a egyetlen beszélgetés után jobb véleménnyel van a hajléktalan emberekről, kevésbé elutasító a hajléktalansággal szemben. Még a problémás gyerekeket fejlesztő speciális osztályokban is sikerült megértetnünk magunkat.
Érdekességként megemlíteném, hogy olyan iskolákban, ahova több szegény diák jár, a diákok nagyobb részének van már ismerete a témáról, gyakran közvetlen kapcsolata is hajléktalan emberrel.
Utólagos személyes találkozások a diákokkal szintén pozitívak. Ha visszatérünk egy-egy iskolába az előző évben megszólított gyerekek odajönnek, nagyokat köszönnek, érdeklődnek sorsunkról, de ugyanez a helyzet a villamoson, az utcán, sőt van vásárlóm is közülük.
A tanárok értékelése pedig pontosan megmutatkozik abban, hogy rendszeresen visszahívnak bennünket, beajánlanak a szomszéd iskolának. Több olyan iskola van már, ahol maga a vezetés törekszik rá, hogy minden, azaz minden diákhoz eljussunk, 2-3 hét alatt 8-10 interaktív órát tartunk sokszor összevont osztályoknak.
Ki finanszírozza a programot jelenleg?
Mondhatom, hogy senki, a valóságban a Fedél Nélkül szerkesztősége ad infrastruktúrát, így van egy fix pont, ahonnan a szervezést bonyolíthatom. De az érintettek és a szakemberek is ingyen végzik a munkát 2010 óta. A vidéki utakat maguk az iskolák fizetik, és szintén gyakori, hogy ajándékokkal kedveskednek nekünk. Olyasmikre kell gondolni, mint póló, ajándékcsomag, étkezési utalvány, de kaptunk már készpénzt is.
Vajon maguk az iskolák képesek-e megfizetni egy-egy előadás költségeit?
Elméletileg igen, úgy látom, többségében van olyan keret, melyből a rendhagyó osztályfőnöki órákat, vagy a diáknapok, egészségnapok programjait megvalósítják. Mi magunk is beáraztuk már a szolgáltatásunkat. Egy tanóra 5.000, egy dupla óra 10.000 Ft-ból már megoldható, beleértve a szervezés, a városon belüli utazás és a résztvevők minimális honorálásának költségeit is. Természetesen a vidéki utakhoz az útiköltség még hozzáadódik.
De végezhető volna ez a munka főállásban is, évi ötmillió forintból több száz előadást szervezhetnénk meg, igény mindenestre volna rá.
Arról kaptunk némi képet, hogy a célközönség mit kaphat a programtól, de a bevont hajléktalan emberek hogy élik meg ezeket a beszélgetéseket?
Minden résztvevőt felkészítünk, végigbeszéljük élettörténetét, megvizsgáljuk a fordulópontokat és megbeszéljük mit érdemes kidomborítani, mi várja őt egy-egy osztályban. Az eredmény pedig az, hogy folyamatosan újabb és újabb érintetteket kell keresnünk a programba. Miért? Megtanulnak beszélni saját magukról, a hajléktalanságról, gyakran olyan jól, hogy szociális szakemberre nincs is szükség. Egyre jobb az önkifejezésük, magabiztosabbak lesznek. Ezeket az erényeket pedig érvényesíteni tudják magánéletükben is, például egy-egy állásinterjún, ahol állást kapnak és onnantól csak igen ritkán érnek rá tanítási időben. Ezért keresünk szinte folyamatosan újabb megvalósítókat. Jelenleg éppen hajléktalan nőket.
Fontos, hogy férfi vagy nő ad elő?
Nem. A program megvalósítóinak nemek közti egyenlősége a fontos.
Hogyan tovább?
Pályázatokra vadászunk, hazai és EU-s kiírásokra egyaránt. A program értékes, értelmes, népszerű. Kell, hogy találjunk rá forrásokat. Addig önkéntesen dolgozunk tovább. Nem állunk meg, próbáljuk tevékenységünket szélesíteni, megyünk élő könyvnek rendezvényekre, és bekapcsolódtunk hátrányos helyzetű csoportok emberi jogi képzésébe is. Mondom, főállásban is végezhető volna.
