Kedves Hallgatók! Aki nem várta meg az előadás végét, ami bevallom, roppant unalmas szokott lenni, az most lemarad egy történetről. A reggeli kávézás közben elevenedett fel bennem, s gondoltam, miért ne oszthatnám meg Önökkel?
Nagyon-nagyon régen történt. Önök Kedveseim, még gondolatban sem léteztek és a szüleik is legfeljebb a logarlécet tologatták rettegve a naplófelütéstől.
Akkoriban „fiatal férfinak” neveztettem és orvosi tanulmányaim végéhez közeledve rezidensként dolgoztam egy olyan Klinika pszichiátriai részlegén ahol nem néztek vagyont, származást csupán az embert, annak minden esendőségével. Szerettem a munkámat és természetesen igyekeztem lelkiismeretesen művelni azt. A betegek mérhetetlenül hálásak voltak ha csak türelmesen meghallgattam őket akkor is, ha beszélgetés alakult ki (nagy ritkán) köztünk mintha kinyitottam volna előttük a kapukat.
Szigorú főorvos keze alá kerültem. Prof. Dr. Szőnyei a „reménytelen esetek doktora” volt, hozzá fordultak amikor kilátástalan helyzettel találták szembe magukat az orvosok.
Egy napos ugyanakkor ködös koradélutánon dolgaim végeztével elhatároztam, teszek pár kört az ősfákkal ellepett, ritka növényfajtákkal bővelkedő parkban. Rágyújtottam jól megérdemelt cigarettámra és a madarak társalgásában gyönyörködtem. Csak erre vágytam. Ahogy az ilyenkor lenni szokott kívánságom eloszlott a ködben. A szökőkúthoz vezető lépcsősor alján két gubbasztó, egymást átkaroló nőre lettem figyelmes. Egyikük húsz év körüli a másik anyja korabeli lehetett. „Látogatás”-villant át rajtam, hiszen még a súlyosabb betegeket is levegőztethetik a hozzátartozóik, külön engedélylyel. Zavarni semmiképp sem akartam ezért visszaléptem, hátrafordulva. Későn.
– Uram! Kérem! – hozzám szóltak nyilvánvalóan.
– Igen? – kérdeztem vissza, bár meglepődtem hisz a betegek és családjaik repestek az örömtől a heti egyszeri látogatás intimitásának.
– Megkínálná a lányt egy szál cigarettával? Tán jobban feloldódik szegénykém!
– Tiltja a szabályzat, tudja jól – jött tőlem rögtön a hivatalos válasz.
– Tegyen kivételt, Doktor Úr! Most az egyszer! – kérlelt tovább az idősebb hölgy.
A megszólítás miatt, vagy tudom is én, talán szántam ezt a leszedált, már-már öntudatlan lányt, sodortam egyet és szigorúan megvártam, míg a végére ér. Ha akkor arra téved bármelyik kollégám, ma aligha hallgathatnák hajlott korú tanárukat…
Később visszatértem az osztályra, és a Főorvos Urat kerestem. Végre rátaláltam a könyvtárszobában, ahol elmélyült egy agyi ingerületátvitelről szóló tanulmányban. Érdeklődtem nőbetegünk iránt.
– Nos – nézett fel a lapokból – Eszternek nevezték el. Fogalmunk sincs, ki ő, honnan való, egyszerűen behozták a Keleti Pályaudvarról. Furcsa története van. Amnézia az elsődleges diagnózis, sajnos kezd átfordulni katatóniába. Ilyen mély amnéziával most találkozom először.
– Hogy történt pontosan? Említette, hogy hozták. Miért? – kérdeztem.
– Fiam! Javasolhatom, fusson végig a kórrajzán? Na jó. A vonaton, amellyel Budapestre érkezett, elaludt és leszálláskor a peronon szüleiként üdvözölt egy házaspárt, akik a fiúkat várták. Azt hitte, ők a szülei, őt várják. Erről mai napig meg van győződve. Hisztériás rohamot produkált amikor visszautasították. Mi a meglátása?
– Álmodott, talán pont ezt mármint, hogy várják és végre látja a szüleit, ezután álmában ragadt.
– Képtelenség – állított meg – hiszen Árvasági Bizonyítványa van, kitűnő tanulmányi átlagának köszönhette az ellátását, tulajdonképpen mindent. Tanítónőnek készült.
– Akkor idegkimerültség lehet a probléma. A háttérben meghúzódó mély fájdalmakat próbálja így elnyomni. 18 éves és máris három nyelven beszél. Megengedi, hogy magam is beszéljek vele? – kérdeztem nyíltan a szemébe nézve.
– Beszéljen. Menthetetlen, még nekem is ezt kell mondanom. Valami végképp megszakadt benne. Borzasztó nehéz lesz szóra bírnia ha egyáltalán sikerül.
„Menthetetlen.” Gyűlölöm ezt a szót. Az idős, sok mindent látott Professzornak 100%-ban igazat kell adnom. Valóban az lenne? Én azért kitartok a remény oldalán. Amennyiben teljesen árva és főiskolán tanul, kell, hogy legyen módszer a visszahozására, ebbe a mi világunkba. Hiszen tanult, művelt, fiatal, képtelenség, hogy egyetlen álom ekkora zavart keltsen benne! Így nyugtatgattam magamat. Másnapra kaptam időt a személyes beszélgetésre.
Sajnos ez több volt, mint zötykölődős. Hol hallhatott, néha fájdalmasan felsóhajtott és legtöbbször igennel vagy nemmel válaszolt. Például amikor azt kérdeztem tőle, hogy valóban tanítónői pályára készül-e így felelt: „Meglehet”. Minden komolyabb közeledés kudarcba fulladt.
Időközben szakorvos lettem, neurológus és folyamatosan dolgoztam Eszteren, elkeseredetten de sohasem csüggedten. Olykor megnyílt, barátjának hívott, ha begubózott saját kis világába, maradtam a ridegen hangzó doktor.
1918-ban spanyolnátha söpört végig az országon. Minden szükséges óvintézkedést megtettünk, vesztegzár, fertőtlenítés, sorolhatnám. Ennek ellenére a gyilkos kór belopta magát a kórház falai mögé is, sok áldozatot követelve. Kedves betegem élet és halál között lebegett. Már csak hónapok de lehet, hogy csak hetek lettek volna hátra és visszatért volna miközénk… biztos voltam ebben. Egyre többször ült ki a padra főleg, ha napsütéses volt az idő és egyszer még csengő nevetését is hallottam, valami gyermeteg tréfán.
Szolgálatban voltam, amikor felszökött a láza, verejtékben úszott, és össze-vissza beszélt. Az ápolók leszíjazták, mert kínjában fel akart kelni az átizzadt lepedőjű ágyról. Odaléptem hozzá, nevén szólítottam. Erre elhallgatott. Majd kristálytisztán beszélni kezdett hozzám, rámszegezve láztól csillogó tekintetét.
– Tudja, miért maradtam itt? Mert én valóban a szüleimet láttam akkor, az állomáson. Kitagadtak! Eldobtak maguktól! Hálás vagyok a kórnak, mely megrövidíti szenvedéseimet! Talán megbolondultam valóban. Mit adhattam volna a gyermekeknek? Kiábrándultságot? Hagyjuk…
Utóbb derült ki, hogy a hölgy, akivel a lépcsőn láttam, ugyanaz az asszony volt, akivel az állomáson találkozott. Megsajnálta, de ennél többet ő sem tudott tenni, vagy Eszter mondott igazat? A valósághoz hozzátartozik, hogy akkor, egyszer látogatta meg, többé nem láttuk.
Húsz évének összes mellőzöttségével, megtagadott szeretetéhségével és kirekesztettségével együtt kitartott a végsőkig. Számtalan rejtélyes kérdést hagyott maga után, sőt ő maga lett végül a legnagyobb rejtély. Halála után kezdtem őszülni. Két évig volt nálunk. Kétszeresen árván.
Holnap témazáró, ne feledjék! A viszontlátásra!
(2011 február 1. díj)
