Így is lehet sáfárkodni a lehetőségekkel
Az alábbi beszélgetést egy ismerősömmel készítettem. Úgy gondoltam, közreadom. Ez is a magyar valóság, 2009-ben.
– Mesélj egy kicsit magatokról. Mióta vagytok együtt
– 2003 januárjában ismerkedtünk meg. Azóta együtt vagyunk. Megéltük a hajléktalanság legmélyebb bugyrait. Nem azért mert alkoholizáltunk, vagy drogoztunk volna. Egyszerűen, mert nem volt fedél a fejünk felett. Tél volt, hideg volt, mi meg fáztunk. Később rövid ideig sikerült átmeneti szállón laktunk. Mivel kevés a páros elhelyezésre alkalmas hely, így külön voltunk, jó messze egymástól. Sok volt a kötöttség, engem megloptak, úgyhogy eljöttünk. Sokáig az utcán voltunk, később a budai hegyekben, üres házakban húztuk meg magunkat. Onnan elzavartak bennünket, mert aki még velünk lakott jó sok gyanús alakot hozott oda. Ezek után úgy döntöttünk, hogy sátorozni fogunk. Az erdőben csend, nyugalom volt, időnként az állatok látogattak meg bennünket.
– Miből éltetek?
– A hajléktalan élethez kreativitás kell. Az emberből olyan képességek jönnek elő, amiről nem is álmodott. Prózaian fogalmazva abból éltünk, amit találtunk. Rövid ideig volt munkahelyünk, de messze volt, nem tudtunk időben odaérni. A késést meg csak rövid ideig tolerálják.
– Mesélj a lányodról. Mikor született?
– 2006 novemberében. Akkor sátorban laktunk, szinte nem volt semmink. Éppen Érden voltunk, amikor hívni kellett a mentőt. Teljesen felkészületlenül mentünk a kórházba. Viszont a lányom egészséges volt, pici és gyönyörű. Emlékszem a nővérnek szinte a tenyerében elfért.
A kórház jóvoltából, egy családos szállóra kerültünk. Kaptunk egy szobát, ahol kényelmesen elfértünk. De ott is probléma volt a jövedelemnélküliség. Egy hónap után eljöttünk. Tekintve, hogy a kislányt sátorba nem vihettük, be kellett adnunk csecsemőotthonba. Mi meg visszamentünk a sátorba.
– Mikor és hogy sikerült a jelenlegi albérlet?
– Itt 2008 májusa óta lakunk. A II. kerületi gyermekjóléti szolgálat (ahol a csecsemőotthont is intézték) javasolta a Máltaiakat. Ők azt mondták, hogy végig kell járni a létrát: fapad, szálló, fizetős és albérlet. Mondtam, hogy azt nem vállalom, nem azért vagyunk az erdőben, mert bírjuk a demoralizáló szállót. Ekkor megdöbbentek, mert az erdőben lakók kapnak albérleti támogatást és eddig nem derült ki számukra, hogy az erdőben lakunk. Azt mondták, meglátogatnak, aztán nem igen találtak oda, és az idejük is kevés volt rá. Az erdész észrevett egy fiatalok által, a sátrunk közelében épített bicikli krossz-pályát és így talált oda hozzánk. Meg is kérdezte, hogy mi építettük-e és mondta, hogy nem lakhatunk itt. Mondtuk, hogy beszéltünk a Máltaiakkal, mert azt ígérték, hogy albérlet-támogatást kapunk. Akkor ő felhívta őket és megtudta, hogy tényleg igaz, egyébként teljesen hitetlen volt. Azt mondta, hogy az nem fog beválni és nem is lehetséges, és sokan voltak, akiknek nem jött össze. De amikor telefonált megdöbbent azon is, hogy minden, amit mondtam, szó szerint igaz volt. Ilyet még nem tapasztalt erdőlakóknál, mindig vetítettek valamit, hogy ne kelljen elmenniük. Több mint 3 évig nem vett minket észre senki, hogy ott lakunk, és a megfelelő időben – az erdőrongáló krossz-pálya építőknek köszönhetően – ott volt az erdész, és beszéltünk vele. Adott egy névjegykártyát is. Egy hónapunk volt rá, hogy találjunk albérletet. Az utolsó 4 nap volt hátra, amikor megtaláltuk a jelenlegi lakhatásunkat.
– Az apasági per hogy volt?
– Élettársak vagyunk. A kislány születésekor a párom még nem vált el az előző férjétől. Így nem az én nevemet kapták a gyerekek. A kisfiú születése után történt meg a válás, tehát mindkét gyermek ügyében „apaság vélelmének megdöntése” tárgyú pert kellett indítani. Az ilyen ügyeket a gyámhatóság intézi. Ők jelölik ki az ügyvédet is, akinek tájékozódni kellene a szóban forgó helyzetről.
A lányom esetében minden simán ment. Megjött az idézés a per tárgyalására jogosult keleti országrészben lévő kisvárosba. Leutaztunk, a tárgyalást gond nélkül lefolytatták, az úti költséget kifizették.
Hamarosan megérkezett a második idézés is, a kisfiam ügyének tárgyalására. Ez szintén a keleti ország részbe szólt, de a nagyvárosba. Megint leutaztunk, a 8 hónapos fiammal, mivel ő volt a felperes, meg nem is tudtuk volna kire hagyni. A bíróság kapujában kiderült, hogy az épületbe 14 alatti személy nem léphet be, még ha felperes is. Így én kinn álltam az előcsarnokban, hátamon egy 7 kg-os hátizsák, a kenguruban a 8 kg-os fiammal. Ott volt még két kisgyermek is, felügyelet nélkül. A szüleik valószínűleg szintén valamelyik tárgyalóteremben várták jobb sorsukat. A gyerekek, meg játszottak. Viháncolta, szaladgáltak, vidámak voltak. Erre vannak kódolva, ezt csinálták. Teljesen normális viselkedés tőlük. Padra nem, de biztonsági őrre futja a bíróság költségvetéséből. Jött is sebesen és rangjának megfelelő eréllyel rendre utasította a gyerekeket, majd megparancsolta, hogy a fal mellett álljanak.
E közben a tárgyalóteremben a párom jelenlétében az arra illetékesek azon tanakodtak, hogy mi is a tényállás. Végre kitalálták, hogy nem ők az illetékesek az ügy tárgyalására. Ennek következtében az útiköltséget sem tudták kifizetni. Ezzel nehéz helyzetbe hozva minket. Kiszámított pénzzel mentünk le, mert meg sem fordult a fejünkben, hogy ilyesmi előfordulhat. Hívő emberek vagyunk, hisszük, hogy mindenki úgy végzi a munkáját, ahogy mástól elvárná. Sajnos nem. Mint utóbb kiderült a kirendelt ügyvéd nem volt képben, nem informálódott rendesen. Ezért idéztek illetéktelen bíróságra.
Ameddig a tárgyalóteremben ment a csiki-csuki, kinn vártam, 15 kilóval a nyakamban. A bíróság 500 m-es körzetében nem volt egy pad, ahova leülhettem volna, (és a két rendreutasított kisgyerek sem,) megetethettem, rendbe rakhattam volna a 8 hónapos fiamat. Úgy éreztem magam, mint hajléktalan koromban, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Nem értem. Ha már nem lehet bemenni az épületbe, legalább a legalapvetőbb szükségletekről miért nem gondoskodnak. Egy padot csak egyszer kell felállítani. Tovább nincs vele gond. Nem kér enni és fizetést sem. Viszont a megfáradt vándor ráülhetne. Lehet, hogy ezzel is a hatóság szigorúságát akarják hangsúlyozni?
Most várjuk a második idézést a fiam ügyében. Ha rossz időben jön meg, nem tudom, hogy utazunk megint. Öröm az ürömben, hogy a lányom már az én nevemet viseli. Minden esélyünk megvan rá, hogy augusztusban már nálunk legyen.
– Hogy tudtatok idáig eljutni?
– Segítséggel. Nagyon sok segítséggel. A Gyermekjóléti Szolgálattól, akik helyet találtak a lányomnak. A Csecsemőotthontól, akik befogadták és gondoskodtak róla. A Máltai Szeretetszolgálattól, akik biztosították az albérleti támogatást, és nem utolsósorban a főbérlőtől, aki kiadta a lakását egy kisgyermekes családnak. Az albérlet találás azért ment nehezen, mert amikor megtudták, hogy gyermek is lesz, visszaléptek a főbérlők.
– Most hogy éltek?
– A párom dolgozik, én meg itthon vagyok a fiammal. Csodálatos érzés apának lenni. Az elmúl időben sokat tanultam. Olyan könyveket olvasok, amelyek segítenek az önismeretben, javítják a problémamegoldó képességet, megtanítják, hogy lehet konfliktust kezelni, felelősséget vállalni. Egész más az életem, mint egy-két évvel ezelőtt. Most nagyon jól érzem magam a bőrömben. Az anyagi nehézségeket is sokkal könnyebben kezelem és viselem.
A fenti interjút tulajdonképpen a félresikerült bírósági tárgyalás miatt akartam közzétenni. Végül egy sikertörténet kerekedett ki belőle.
De kár, hogy nem tud mindenki így sáfárkodni a lehetőségeivel.
