Egyik kedvenc játékom, amit én magam találtam ki önmagamnak, abból áll, hogy olyanok jellemrajzát igyekszem felállítani, akikkel még soha életemben nem találkoztam, telefonon sem beszéltem, de sok-sok írását olvastam. Néha előfordul, hogy később aztán találkozhatom az illetővel, sőt, kérdéseket is feltehetek. Ilyen szerencsében volt részem, amikor Vass Virág írónővel készítettem interjút, aki mint újságíró is felettébb jó hírnévnek örvend. Kissé meglepett a beszélgetés során a tény, csaknem teljesen olyan ő, mint amilyennek elképzeltem.
Gyerekkorában mi szeretett volna lenni?
Ugyanaz ami lettem. Szüleim is újságírók, utólag nehéz is lenne megmondani, hogy ha orvosok lettek volna, akkor is ennyire vonzott volna-e az írott szó. Nehezen tanultam meg írni, mert az iskolába járást csak sokára szoktam meg, taszított az a merevség, amivel a dolog jár, reggel nyolctól ott ülni a padban, órarend, kötelező feladatok sora nap-nap után, jobban szerettem az én külön, saját kis világomban játszani. Szerencsére nem soroltak be egyből a nehezen tanuló gyerekek közé és így nem pecsételte meg a nehéz kezdet egy életre a sorsomat. Remek pedagógusok tanítottak, a szüleim is türelmesek voltak, játékos formákat találtak ki nekem a tanuláshoz. Amint rádöbbentem az írás-olvasás lényegére, rájöttem arra, mi mindent lehet vele kifejezni, rögtön használtam is, hiszen ez nagyszerű játék, gondoltam, sokkal jobb. mint bármi, amit előtte játszottam. Gyereknyomdával lapokat, újságokat készítettem, képeket vágtam ki és alájuk szövegeket szerkesztettem, cikkeket írtam. Emlékszem, nyolc éves koromban már regényt szerettem volna írni, az első könyv, amit igen alaposan tanulmányoztam, a Két Lotti, aminek a végét átírtam mert szerettem volna egy alternatív befejezést is.
Középiskola után újságírást tanult?
Először a Külkereskedelmi Főiskolára jártam, tekintettel arra, hogy könnyedén tanultam nyelveket, arra gondoltam, ott kamatoztathatom ezt a tehetségemet, ám hamar kiderült, a külkereskedelem az elsősorban gazdasági tevékenység, rengeteg közgazdasági dolgot kellett bebiflázni, ami nem az én világom. Szerencsére már első évesként megnyertem egy újságíró pályázatot, ez aztán pályamódosításra késztetett. Jelentkeztem a bölcsészkarra, francia nyelv és irodalomra. A pályázat megnyerése egyébként egyből a hírlapírás berkeibe repített, állást ajánlottak az akkori Magyar Nemzetnél, a Nők lapja és a Magyar Narancs is megkeresett, így jutottam diákként lehetőséghez. Persze ott volt a nagy kérdés, melyik fajta zsurnalisztika az én terepem, hol működöm a legjobban. Ösztönösen a Nők lapját választottam, később kiderült, helyesen döntöttem.
A Nők lapjánál régebben dolgozott két egykori kollégám, akikkel korábban együtt munkálkodtam rövid ideig egy vidéki szerkesztőségben. Manapság is van náluk ismerősöm. Úgy tudom mindig is kiváló gárdája volt a lapnak. Jól érezte magát közöttük?
Igen. És rengeteget tanultam tőlük, igazi műhelymunka folyt ott akkor is, éppen úgy, mint manapság, sikerült gyorsan beilleszkednem.
Gondolom nem lehet az puszta véletlen, hogy a Kádár rendszer idején működő sok heti lap közül szinte alig maradt állva rajtuk kívül más.
Ez bizony így igaz. Amikor oda kerültem, hatszázezer példány számmal jelent meg a Nők Lapja, de nemcsak a népszerűsége miatt jelentett jó iskolát. Míg egy napilapnál az ember bekerül valamelyik rovathoz, és attól kezdve a rászabott témákkal foglalkozik, addig egy magazin jellegű hetilapnál sokkal szélesebb skálán mozoghat, készíthet riportot, interjút, tudósítást, írhat glosszát, esszét, tárcát, állást foglalhat bármilyen közéleti, irodalmi, tudományos, vagy szociológiai kérdésben, tehát mindent megtanulhat. Előbb rovatvezető, majd huszonöt évesen már főszerkesztő helyettes lettem, erős egyéniségektől tanulhattam, minőségi munkát végezhettem hosszú éveken át. Szívesen maradtam volna ott, de jött egy kihagyhatatlan lehetőség, az Elle magazin keresett Magyarországra főszerkesztőt.
Mi szükséges ahhoz, hogy valaki egy világszerte terjesztett magazin Magyarországi főszerkesztője legye? Kiváló francia nyelvismerete lett a döntő érv?
Egyáltalán nem, hiszen ők is tökéletesen beszélnek angolul, a jelentkezők többsége angolul tudott. Mintegy hetven embert vizsgáltak. Az Elle üzletpolitikája egészen más, mint a legtöbb külföldi lapé, amely idegen országban kíván megjelenni, nem egy az egyben kellett átvenni a francia kiadást, hanem a magyarországi igényekre szabott lapot kellett alkotni. Én akkoriban harminc éves voltam, jól ismertem a francia zsurnalisztikát, így az Elle-t is, hiszen már középiskolás koromban bejártam a Francia Intézetbe, ahol ingyen olvashattam az egyébkén drága francia sajtótermékeket, így gyorsan megértettem, mit szeretnének ők, és könnyen elő tudtam adni az én elképzeléseimet. Az volt a koncepcióm, hogy nem divatlapként, hanem női magazinként pozicionáljuk az Elle-t. Korban is megfeleltem, a nyelvtudásom is segített, megkaptam tehát a lapindítás szép feladatát.
Hogyan láttak munkához, milyen gyorsan sikerült stábot alakítani?
2001-ben indultunk, teljesen rám volt bízva, kikkel akarok együtt dolgozni, ami hihetetlen szakmai lehetőség. Nagyon ütőképes csapatot sikerült toborozni, minden klappolt, valahogy együtt álltak a csillagok, nagyon szép időszak volt.
Kényes kérdést kell feltennem, kilenc évi főszerkesztői munka után elbúcsúzott az Elle-től. Miért? Egyszerűen vége lett a nagy szerelemnek?
Sajnos beütött a válság, 2008 után a kiadó válságmenedzselést vezetett be, csúsztak a fizetések, racionalizálni kellett, de nem e miatt lett vége, hanem amiatt, hogy új lehetőséget kaptam, egy regény írására kértek fel. A főszerkesztői munkám mellett, hétvégeken, éjszaka, szabadságom alatt, meg is írtam, 2009 októberében került az üzletekbe, és az olyan hangos siker lett, hogy utána ötéves szerződést ajánlott a kiadó. Ez Elle-nél megkerestük az utódomat, akit magam mutattam be a franciáknak, így senkiben sem maradt rossz érzés. Elsősorban könyveket írok azóta, de persze szabadúszó újságíróként is dolgozom. Örülök, hogy két lábon állhatok, hiszen a mai világban aki csak egy dolgot művel, könnyen eleshet, akkor is ha keményen dolgozik és már bizonyított.
És most jött ki a nyolcadik könyve. Szorgalomban, tehetségben úgy tűnik nincs hiány.
Minden regény egy újabb kis világ teremtése, nagyon izgalmas folyamat. A legújabb egy lélektani krimi, Szoknya-blues a címe.
A Metropol-ba rendszeresen ír.
Tizennégy éve már, hogy megkerestek, kellene nekik valaki aki női szemmel ír a világ aktuális dolgairól véleményt. Ismertem a főszerkesztőjüket személyesen, örömmel vállaltam a feladatot.
Írásaiból azt szűrtem le, hogy Ön szociálisan rendkívül érzékeny.
Az egész családom jó humorú, melegszívű emberekből áll, pici korom óta azt láttam, hogy szeretettel és tisztelettel fordulnak mindenki felé. Hadd meséljek el egy vicces történetet. Anyukám rendkívül nyitott lélek, van neki egy hajléktalan ismerőse, akivel időnként elbeszélget. Egyszer ez az úr kezébe nyomott egy Metropolt, hogy nézze csak meg milyen szép cikket írt a „Virágocska”, mire édesanyám nevetve mondta neki, naná, hogy jó cikket írt, hiszen az én lányom. Rögtön nagy lett a respektje a mamámnak, azóta el is teszi neki ez az úr a cikkeimet.
Mindannyiunk családjában akadnak krízisek, nagyszüleink, dédszüleink hihetetlenül nehéz drámákon mentek keresztül, ezért soha egyetlen pillanatra sem szabad lenézni senkit, aki éppen most van nehéz helyzetben. Vagy akár valamilyen hamis magabiztossággal azt gondolni, hogy velünk ez nem történhet meg. Áldani kell a sorsot, ha éppen nem vagyunk rászorulva senkire és semmire, annál nagyobb tisztelettel kell tekinteni arra, akit valamilyen csapás ért. Sokan humorral és tartással viselik a helyzetüket az utcán élők közül. Mindig megrendítő azt látni, hogy egy komor élethelyzet mögött megcsillan az emberi méltóság.
Bizonyára rengeteg interjút készített újságírói munkássága során. Van olyan, ami felettébb emlékezetes az Ön számára?
Most az egyik legelső interjúm ugrik be, amit Lomb Katóval készítettem, aki akkoriban már kilencven éves volt, én meg hetven évvel fiatalabb. Ittam minden szavát, kiváló nyelvészként több könyvet is írt, huszonnégy nyelvet beszélt, mindennap más nyelven írta a naplóját, így akarta elérni, hogy egyik se kopjon meg. Magam is több nyelven beszélek, sajnos kevés időt tudok rájuk szánni, de azóta is próbálom követni a tanácsát, rendszeresen olvasok, írok naplóbejegyzéseket más nyelven. Sajátos csel ez a tovatűnő idő, a kopás ellen.
Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a további munkáihoz.
