436. szám Széppróza

Kakaóscsiga

Szerző:


 

– Fejezd be!
– Mit fejezzek be? – mondta a Férfi, inkább unottan, mint kérdő hangsúllyal.
– Idegesít. – így a Nő
– Mi a jó fene idegesít?
– A zörgés. A zörgésed.
– Én zörgök?
– Igen, te. Azzal a nyavalyás újságpapírral.
– Ez zavar? Azt autók zaja, a troli indító csengése, a madarak sivító csivitelése nem?
– Az nem, az hozzá tartozik a reggelekhez. Meg úgysem tudjuk befolyásolni.
– Most, hogy mondod, és milyen alapigazságokat….
– Fáj a fejem.
– Nem csoda, mert ittál tegnap abból a lőréből.
– Te is ittál és mégsincs bajod!
– Nem annyit, mint te – te nyakaltad.
– Hülye vagy, elfeleztük. Csak neked a „nem annyi”, az nekem már a vedelés mértéke.
– Persze, mert te nő lennél vagy mi fene. Talán kezdő ivó?
– Nem vagyok kezdő, csak régebben igazi bort ittam, nem tablettást.
– De azért jól betermelted.
– Be. Kellett a mámor. Nagy volt a megrázkódtatás.
– Nekem sem volt könnyű, elhiheted. Újra látni téged és így.
– Miért, mi bajod van velem? Tiszta a dzsekim, a nadrágom – tegnap mosták ki a máltaiaknál –  a bakancsom is majdnem új, nem is lejárt sarkú. A hajam sem kócos. De te rendesen le vagy rongyolódva.
– Na, ne túlozz, számítsd bele az éveket, amióta nem találkoztunk.
– Na jó, de biztos van egy hely, ahol megborotválkozhatnál, nem? S úgy tudom, hajvágásra is van mód egyes melegedőkben.
– Persze, de emlékezhetsz, mindig is volt bajszom is, meg szakállam is. Te is mindig férfiasnak találtad.
– Igen, de csak a rendbentartott szőrzetet. Azért azt is kell vágni, fazonírozni, nem?
– Jól van, no. Te tudod, mi jutott az eszembe? Egyszer azt mondtad – pirulva, mert akkor még tudtál pirulni, hogy azért se vágassam le az arcszőrzetemet, mert kimondottan növeli az örömödet, amikor franciázunk.
– Jaj, ne bomolj már, mikor volt az! Idejét sem tudom már, mikor feküdtem sötét selyem ágynemű közt, és nem egyedül. No meg, nem is alvással töltve az időt.
– Pedig még mindig szép vagy.
– Én?? Nem kellene néhány dioptriával több már? Nézd csak meg a ráncaimat,
– Azok is szépek, ha nem tudnád. Olyan művi lenne, ha nem lennének.
– Na, megyünk reggelizni? Csak finoman hajtsd össze azt az átkozott újságpapírt, mert szétrobban a fejem, meg lehet, hogy még lehet valamit olvasni is benne. Emlékszel? Amikor régen a reggelinél elfeleztük az aznapi sajtót és külön-külön olvasva ettünk?
– Igen, a haverjaim mindig irigykedtek rám, mert az ő feleségük állandóan veszekedett, ha olvastak a reggelinél, mi meg ketten így éreztük jól magunkat. Kiolvastuk a felét és cseréltünk. És mégis milyen meghittek voltak azok a reggelik.
– Tudod, lehet, hogy siralmas, hogy így kellett újra összefutnunk, de egyvalamiért mégis jó: nekem például az, hogy mégis van egy tanúja az életemnek, aki tudja, hogy milyen voltam, mit akartam és tudtam tenni, elérni, hogy szép körte alakú melleim voltak, és hogy hittem, ha két ember arra szövetkezik, hogy a másiknak örömet okozzon, s ez tényleg kölcsönös, az a szerelem-szeretet legmagasabb elérhető csúcsa.
– Így volt. S ha most reggelinél még marad a tegnapi visszárus péksüteményből, én kiharcolom neked a kakaóscsigát!
– Én pedig elorozom mindenki elől a kedvencedet, a túrós batyut! Jó lesz?

                                                                2011 február második díj

Kapcsolódó írások