Már eltelt két hónap és majdnem a harmadik negyede, amióta legyűrte bátortalanságát, meglátogatta a kerületi Ideggondozót, és felvázolta problémáit a sokat tapasztalt főorvosnak. Emez antidepresszánst és enyhe nyugtatót rendelt neki, és ő, bár viszolygott mindenféle gyógyszer szedésétől, beleértve a leggyengébb fájdalomcsillapítót is, vállalta a kúrát. Mindezt húsz hosszú, szenvedésekkel teli évvel maga mögött tette. Miért várt eddig? Talán félelemből (sok pletyka kering a csodaszerek mellékhatásairól), meg aztán házi praktikák tucatjait kísérletezte ki magán – sikertelenül.
Tudta ő jól, mi fájdítja szívét. És hogy még jobban kínozza magát tőle jóval fiatalabb felesége elvesztése miatt, íróasztalán a Drága fényképével szemezett, amit olyan cirádás keretbe tett, melyet azelőtt mélyen elítélt, gúnyosan rántva vállán.
Egy reggelen, kikelve ágyából, gépiesen markába számolta gyógyszereit, ráitta a nagy pohár vizet, és mivel a nyugtató fáradtan dolgozott, idegesen állapította meg: tegnap délután fogyasztotta el utolsó adag kávéját. Nincs mit tenni. Mehet a közértbe. No, rendben. Felöltözött (két hónapja ez sem ment mindig simán), majd levitette magát a lifttel. Kínosan ügyelt a fülkében való egyedüli tartózkodásra, ezúttal kénytelen volt osztozkodni a helyen valakivel. Ekkor, de kifejezetten az utcán vette magán észre. Valamiféle változáson megy keresztül. Mintha világosabb lenne a környék, kitisztultabbak a kontúrok. És az emberek! Nem tűnnek olyan rémisztőnek, mint korábban. Talán visszamosolygott volna az egyikük? Pedig ő csak elhúzta a száját… Ne, ne. Nem kell ezt így elsietni! – Gyorsan észhez térítette magát. Azért akadtak neki ilyen napjai régebben. Lenne többet levegőn, hozzá hasonló lények között, előbb-utóbb bántanák, kétségbeesne. Olyasmi történne, ami újra pánikhelyzetbe hozná. Így lázadozott elméje.
Miért ne tegye próbára magát? Sétáljon kicsit. Először üljön ki a bérházuk melletti parkba. Úgy is tette. Nemsokára mellette termett Emma, a harmadikról, „mindenki szomszédasszonya”, köszönt, és örömmel vette tudomásul, hogy Józsi bácsi feltámadt, hiszen a saját két szemével látja! Ahogy az lenni szokott, terjedt a hír. Mire a következő orvosi kontroll eljött, fiatalodni látszott, társaságokba hívták, s ő ment. Színházban nosztalgiázott, kisebb kirándulásokon vett részt.
Egyesek szerint gyógyszereit csupán placebónak, megtévesztésnek szánta pszichiátere. Ők, a társaság jelentik az igazi terápiát, minek roncsolná tovább a máját, belsőségeit? Aludni fog, mint a dunyha, csak mássza meg a Hármashatár-hegyet, vagy tegyen sétákat a jó, koraesti levegőn.
Így unszolták, noszogatták, és a doktor figyelmeztetésének ellenére önállósította magát, csökkentette az adagolást, végül teljesen leállt piruláinak szedéséről. Jó darabig büszkén újságolta, mekkora lelki erő lakozik benne! Hatvan évesen, húszévi szobafogság után egyes-egyedül legyőzte betegségét! Sajnos, naivan gondolta. Kihagyta azt a részt a betegtájékoztatóból, miszerint a kór még a gyógyulás – amiről itt aligha beszélhetünk – után akár hetekkel később kiújulhat. Józsi bácsi ajtaján a rácsot megint makacsan zárva találta a látogató, csengője, akárha siket embert próbálna hallásra bírni.
Teltek-múltak a napok, régi és új barátai, ismerősei nehezen adták fel a reményt. Orvosa egyedi empátiával gyakorta hívta telefonon – próbálják meg, higgye el, ez betegség, nincs köze a gyengeséghez, bárkit utolérhet. Hajthatatlan maradt.
Azóta, ha Emma néni útnak indul otthonról, szomorúan néz az immár rács nélküli, új névtáblával ékeskedő ajtóra. Szuicid szándékkal elkövetett gázmérgezés.
Likes
Nincs hozzászólás