A csövi cimborájával valamilyen kvízműsoron görcsölgetett. (Persze hogy a kocsmában – kár is erre szót vesztegetni.) Azért nem is volt ez olyan súlyos görcsölgetés, hiszen a csövi különösebb gond nélkül eljutott egy virtuális másfél milliós nyereményig.
Amikor is a cimbora felsóhajtott:
– Mindig ezt csinálod! Bolond vagy te, hát miért nem mész oda játszani!?
A csövi legyintett:
– Se állandó lakcímem, se mobilom… nem hiszem hogy rám lennének kiváncsiak. Hol van nekem pénzem naponta tárcsázgatni, és arra várni, hogy egyszer talán engem is behívnak játszani.
– Te tudod, de akkor miért olvastad hülyére magad!? Tönkrement a szemed – és!? – mit értél vele? Még egy vetélkedőre sem vagy képes elmenni!
– Tönkrement a szemem, jó, illetve nem jó – de ezen már úgysem lehet változtatni.
– Megérte?
– Meg, de hagyjuk már ezt a olvasás dolgot.
– Miért?
– Mert hajózni kell! És azt hiszem ugyanúgy van ez az olvasással is: olvasni kell!
– Mondom, hogy bolond vagy! – lélegezni, enni, szaporodni kell!
– A szaporodásban nem vagyok biztos – mondta némi rezignációval a csövi és azt is tudom, hogy az akarás nem vegetatív funkció; hanem okozat, nem halsz meg … és mégis!
– Mit mégis!?
A csövi rágyújtott és egy darabig nézte cimboráját.
– Na jó… tudod vannak könyvek, amelyek egyszerűen a szívedhez férkőznek. Olvastad Gorkijtól a Makar csudrát, vagy Zweigtől a Könyves Mendelt? Mindegy, vannak könyvek, novellák, írások, melyeket már ötször-hatszor olvastál és valahányszor újra a kezedbe kerülnek, ismét elolvasod őket. Tudod, sokféle az énünk, s ha az életben nem találjuk magunkat, talán egy könyvben találjuk meg azt, amik lenni szeretnénk, vagy amitől félünk, hogy lehetünk.
Talán ez is a célja és az értelme az irodalomnak: hogy kibővítsük énünket a valóság határain is túl, létünk egy ismeretlen és megfoghatatlan dimenziójába repüljünk, mely számunkra nem tér – hisz sohasem voltam és nem is lehettem egy ukrajnai cigánytáborban – és nem is idő, hisz az 1930-as évek Oroszországa nekem nem lehetett sem múltam, sem jövőm. Mégis! – az irodalom a jelennek egy furcsa kiterjesztettsége, kettőssége, hisz olvasás közben úgy éreztem, hogy akkor és ott valamiféle kivülálló és mégis odatartozó szereplőként én is közöttük vagyok.
Átszellemült anyagból képzett, megfoghatatlan emberek a könyv lapjain és számomra mégis léteznek, élnek: olvasás közben hús-vér emberekkel találkozom, akikben – mindegyikükben – találok valamit magamból, az életemből. Így lehettem egy – már-már valóságosnak hitt képzeletemben – a kobzos cigánylegénnyel, a zsarnokian büszke cigánylánnyal, és így érthettem meg a lányát vesztett apa kétségbeesett tördöfését. A kettős tragédia után mégis valamiféle megkönnyebbülést éreztem. Nem történhetett másképp, de ők és ez a történet örökké élni fog.
Azt hiszem, hogy ez a varázslat az irodalom lényege; olvasunk, s közben mintha apró szilánkokra szétrobbantott életünk darabkáit látnánk, figyelnénk, melyek megelevenedve, függetlenül az én összefogó akaratától táncra perdülnének, valahogy úgy, ahogy a porszemek furcsa életét figyelhetjük a napsugárban.
A csövi elnyomta cigarettáját, megitta borát és felállt az asztaltól.
– Várj! – mondta a cimbora, azzal a pulthoz ment és kihozott kétszer három deci bort.
– Hát olvassál csak, olvassál! – dünnyögte és az egyik poharat a csövi elé tette.
– Te! – mondta némi töprengés után – meg tudnád szerezni nekem ezt a Makar izét?
– Csudra – mosolyodott el a csövi – Makar csudra.
Likes
Nincs hozzászólás