Létezik olyan közösség, ahol egyik ember nem nézi le a másikat? Erről (is) beszélgettünk Románné Bolba Márta lelkésszel, a VIII. kerületi evangélikus közösség nemrég megválasztott vezetőjével.
Mi indított téged arra, hogy lelkészi pályára lépj?
Kiskoromban péntek délutánonként gyülekezeti gyermekprogramokra jártam. Ez egy játszóház volt, amit az egyik lelkész vezetett, és nagyon jó volt ott lenni. Kissé problémás a családom, ezért szokatlan volt, hogy nem kiabálnak a gyerekekkel, nem lesznek rájuk indokolatlanul mérgesek. A lelkész legfeljebb azért emelte meg a hangját, hogy összeterelje a gyerekeket. Úgy képzeltem el, hogy egyszer én is olyan akarok lenni, mint ő, gyerekekkel foglalkozni, Istenről beszélgetni, együtt imádkozni, énekelni.
Mikor Sopronban evangélikus gimnáziumba kerültem, nő volt az iskola lelkésze, ami ráébresztett, hogy én is lehetek lelkész. Attól fogva biztos voltam abban, hogy lelkész akarok lenni, közösséget építeni, emberekkel foglalkozni, Istenhez vezetni őket.
A lelkészi hivatás gyakorlásához milyen iskolákat kell elvégezni?
Az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán és az ELTE magyar szakán végeztem. Teológusként először a Bibliával kell megismerkedni eredeti nyelven, tehát tanulni kell héberül, ógörögül, latinul. A korszerű szakirodalom főként idegen nyelven érhető el, tehát kell tudni németül, angolul, ehhez szerencsés külföldre menni.
Hét évig jártam egyetemre. Meg akartam tanulni, hogyan lehet közösséget vezetni, emberekkel beszélni, hétről hétre a prédikációnak mélységet adni, korunk emberének átadni, mit üzen akár konkrét élethelyzetekben Isten a Biblián keresztül.
Miért fontos eredeti nyelven is ismerni a Bibliát?
Hogy minél közelebb kerüljünk az eredeti, több ezer éves szöveghez: próbálunk következtetni arra, hogy az akkori embernek a szöveg mit jelentetett, vagyis milyen akkori életkérdésre reflektál. Ha ezt látjuk, akkor a mai élethelyzetekkel is össze tudjuk kötni és releváns üzenetet fejthetünk ki belőle. Egyrészt a szavaknak több jelentése van, másrészt ahogy telnek a századok, egy-egy szó jelentése is megváltozhat. Például a tisztaság lehet rituális fogalom, vallási jelentősége van, de ezt ma már nehéz belátni.
Érdekes, a hajléktalansággal kapcsolatban újra és újra előkerül a tisztaságra hivatkozó retorika. Ilyen a „közegészségügyi veszély”, az „aluljáró takarítás”, ezek nem csak higiéniai állapotokra utalnak, hanem gyakorlatilag a nem kívánt elemek rituális eltávolítására is.
Ebben a retorikában nem kívánt, szinte bűnbak az olyan ember, aki elrontotta az életét. Nem akarunk róla tudni, mert különben szembe kell nézni a saját viselt dolgainkkal, hogy mi mit rontottunk el, vagy hogy mi is egy olyan társadalmat tartunk fenn, amely egyesek számára lehetetlenné teszi az életet, vagyis felelősek vagyunk a helyzetért.
Jézus közösséget vállalt az ő korában úgymond tisztátalan emberekkel: történeteiben ott vannak a pásztorok, akik akkor nagyon megvetett foglalkozást űztek és sok esetben városon és közösségen kívül rekedt emberek voltak. Ők voltak ott a születésénél. De fel-felmerülnek a betegek, a prostituáltak, stb. – Jézus nem utasította el őket, átlépett a konvenciók korlátain.
Meg kell érteni, Jézus hogyan bánt a periférián lévőkkel, és ehhez képest mi hogy bánunk velük. Ki akarjuk-e őket takarítani az életünkből, remélve, hogy ezzel megszűnik a probléma, vagy közösséget vállalunk, és a segítségnyújtásban mutatjuk meg az erőnket? Utóbbit képviselte szerintem Jézus: nem az eltaposó, hanem a felemelő erőt.
Az eltaposó erő valójában gyenge-ség? Eltaposhatom a kis bogárkát, de nem azért, mert én vagyok a nagy, hanem mert a bogárka a kicsi…
A kereszténység sokat beszél a Lélekről, meg a lelkületről. Próbáljuk meghatározni, mi NEM Isten lelke, nem a Szentlélek munkája! Ez az agresszió, az elnyomás, az erőfitogtatás. Ha Jézus Lelke van bennünk, akkor megláthatjuk másban is Isten képét, azt az erőt, amivel Ő ruház fel és az emberi méltóságot. A kereszténység egy újra és újra visszatérő döntés Jézus szellemisége mellett. Ezt igyekszem közvetíteni.
Döntéseimmel nemcsak a saját életemet befolyásolom, hanem a közösséget is?
Az evangélikus gondolkodás lényege, hogy mindenkinek felelőssége van. Nagyon igyekszem ezt a látásmódot meghonosítani, a közösségünkhöz csatlakozóknak megmutatni, hogy mindenki külön-külön is fontos, mindenkinek van olyan értéke, amit csak ő tud, senki nem helyettesíthető. A jó lelkész szerintem nem tekintély alapú vezető, akit mindenkinek követnie kell. Jézus a vezető, a lelkész dolga utat mutatni, hogy összhangban legyen a közösség.
Föl tudja ismerni az egyén, hogy mi a saját dolga, kötelessége, feladata?
Ez a felismerés szerintem nem megy magától. Mi egyszerű szavakat használunk erre, mint például imádság, Biblia-olvasás. Az egyén imádságon, olvasáson, végső soron önvizsgálaton keresztül felfedezi, hogy kicsoda valójá-ban, mik az erősségei, gyengéi, miben kell változnia és merre vezet az útja. Ezt más nem tudja helyette megtalálni. Aki felteszi a kérdést: Istenem, mik a terveid velem? – sokkal közelebb kerül önmagához, mintha csak él a mókuskerékben tovább. Erre időt kell szánni.
Mik a céljaid itt a VIII. kerületben?
Az elsődleges célom egy Jézust követő közösség felépítése, hogy a közös hit megtartson bennünket és nyitottak legyünk újonnan csatlakozók befogadá-sára. Szeretném, ha különböző korosztályok és különböző társadalmi rétegek tagjai tudnának egy szeretetközösséget alkotni. A Biblia így fogalmazza meg a keresztény közösség alapjait: „arról ismerjen meg benneteket a világ, hogy szeretitek egymást.” Egy befogadó és nyitott környezetben az ember ki tud bontakozni, a közösséggel együtt egészségesen tud fejlődni a személyiség, mély lelki sebek képesek gyógyulni. Azt hiszem, hogy ebben a kerületben erre nagyon nagy szükség van. Emellett próbálunk Jézus szellemében nemcsak a lélekre, hanem a testre is tekintettel lenni, hiszen a megtestesült Isten azt üzeni nekünk, hogy a test is fontos. Nem vagyunk szociális ellátó pont, de a magunk lehetőségei szerint próbálunk fejleszteni: szeretnénk egy adomány boltot létrehozni, ahol nagyon olcsón tudnak vásárolni az emberek. Ha már bent vannak, jó, ha találnak valamilyen közösségi teret is, ahol lelkileg is gyarapodhatnak.
Hogy lehet szeretni azt az embert, aki megjelenésében, habitusában és mentalitásában is nagyon különbözik a saját kultúrámtól? Lehet egyáltalán szeretni egy „marslakót”?
Szerintem ez nem természetes dolog. A kereszténységnek nagyon extrém tanítása, hogy nemcsak a tőlem különböző embert, hanem még az ellenségemet is szeretnem kell. Ezt nagyon nehéz gyakorolni. De ha a szimbólumainkat komolyan vesszük, akkor a kereszten nem egy artistát látunk, hanem egy kiszolgáltatott, szenvedő embert. A va-lamiben hiányt szenvedő ember arcá-ban meg kell lássam Jézus tekintetét. Őbenne is ott van az a méltóság, amivel Isten őt felruházza.
Ez egy olyan szemlélet, ami valóban nem természetes.
Szert lehet tenni ilyen különleges szemléletre akarat útján?
Nem gondolom, hogy ezt ki lehet erőszakolni! Szerintem, ha az ember elmerül az Isten szeretetében, akkor kap erőt ahhoz, hogy másnak is tudjon ebből az ingyen kapott ajándékból adni. Az nem megy, hogy az embernek parancsba adják, ugorja át a saját árnyékát. Először fel kell fedezzük, mennyi mindent kaptunk, hogy képesek legyünk adni. Az akarat kérdése nekem mindig nagyon fogós atekintetben, hogy mennyi múlik rajtam. Van valaki, aki nagyobb, mint én, aki meghatároz engem, ezt kell elfogadni. Erőlködéssel nagyon kevés dologra vagyunk képesek, attól az ember úgy érezheti, kifacsarják, mint egy rongyot. „Még neki is én adjak? Mindig én adjak? Mindig én legyek a bőkezű és az irgalmas? Én nem kapok soha semmit?” Akkor az ember hamar egy hamis áldozat pozícióba kerül, és önmagát is mélyebbre taszítja. Az tud egészséges felnőtt lenni, aki nagyon sok szeretetet kapott. Először kap az ember, utána ad is. Aki nem kapott, azt előbb nagyon kell szeretni, hogy tudjon adni. Lelki erőt úgy lehet meríteni ha a lelki gyakorlatok útján felfedezzük a saját forrásainkat.
Ha megvalósul az adománybolt és a közösségi tér, ahol összekerülnek külön-böző emberek, jómódúak és szegények, vagy nyomorgók is. Nem fognak ezek összeveszni?
Az nem társadalmi helyzet függvé-nye, hogy ki veszik össze kivel. Azt gondolom, ha az a lelkület van bennünk, hogy itt elfogadjuk egymást, ez egy biztonságos közeg, itt nem teszünk megjegyzéseket a másikra, itt tiszteletben tartjuk a másiknak a méltóságát, mindenki emelt fővel járhat. A közép-osztálybeli is, a mélyszegénységben élő is. Hiszem, hogy megtaláljuk a közös hangot. Ha úgy érezzük, hogy feszültség, vagy probléma van, akkor meg kell találnunk önvizsgálat útján, hogy mi volt itt a baj, kiben mi munkál belül?
Eddigi próbálkozásaink kis lépések voltak, de nem volt bennük rossz tapasztalat. Hiszem, hogy közösségünkben nincs helye sem a lenézésnek, sem az irigységnek.
Köszönöm a beszélgetést!
