Egy ember, akit csak a közvetlen környezete ismert és egy másik, akit az egész ország.
A maga területén mindkettő tehetséges, nagyszerű és szeretnivaló lény. És érzékeny. Nemcsak önmagára, hanem a környezetére, a világra, a szükséget szenvedő embertársra.
Jani is beleesett az alkohol „csapdájába”. Hosszú évekig ivott, és egy adott pillanatban gazfickók alá is irattak vele egy papírt, melynek következtében eladta a több milliós házát 400 ezerért.
Hosszú, küzdelmes volt utána minden, főleg az italról való leszokás. Jómagam egy gyógyult és gyógyulni vágyó szenvedélybetegek pszichoszociális csoportjában ismertem meg Janit, Ő akkor már – hallatlan lelkierővel, hiszen nem egycsapásra van itt a Kánaán, ha az ember leteszi a poharat – lassan 7 éve nem ivott, s kb. ugyanennyi ideje folyt a pere a háza visszaszerzéséért. Mindez egy olyan ügyvéd segítségével, aki gyakorló papból lett ügyvéd és elsődleges hivatásának tartotta, hogy szegény emberek olyan ügyeit vállalja el, amelyet a sztárügyvéd társai csak lesöpörtek az asztalról.
Jani a cigarettáról is leszokott. Akarattal, a közösség szeretetével. Egy szenvedélye maradt: a lottózás. S eljött a remény ideje: Jani megismerkedett egy kedves, hozzávaló asszonnyal, – a perében elérték, hogy az eredeti 400.000 Ft-ért visszavásárolhatja az házát, s ezzel szinte egyidejűleg nyert 500.000 Ft-ot abban a TV-műsorban, ahová a nem-nyert szelvényeket beküldők vehettek részt – sorsolás alapján. És az ő széke aljára volt felragasztva a 500.000-es nyereményt tartalmazó boríték.
A szinte felhőtlen hepiendet az zavarta meg, hogy a szívével már korábban is gyengélkedő Janit kiírták egy bypass-műtétre. Volt ideje lélekben felkészülni, mert a közlés után mintegy másfél hónapra adtak időpontot, Biztattuk, erősítettük, és úgy tűnt, hogy a rendeződött magánélete, egzisztenciája és mi, a társai támogatása alapján végül is megnyugodva készült a műtétre.
S ekkor szinte egyik napról a másikra bedagadt a nyaka, és nyirokmirigy-rákot diagnosztizáltak nála, amivel azonnal műtétet javasoltak. (Bőven belefért még a bypass előtt…). Mellette voltunk, látogattuk, sokat imádkoztunk érte. Példa volt előttünk szerény és tiszta, jóindulati személye és hatalmas akarata, amivel mindezt végigcsinálta.
Hiába, nem érte meg a bypass kitűzött időpontját.
***
Györgyivel pedig több alkalommal voltam egy időben kórházban, – magam is a major depresszió és az arra ráépülő, szekunder alkoholdependencia miatt. Közismertsége ellenére is kedves és közvetlen volt. Annyira szerették az angol tanítványai, hogy csoportosan bejöttek hozzá, és ő az OPNI Nyéki úti aulájában tartotta meg nekik az angol órát.
Többszőr beszélgettünk felejthető dolgokról, de egy – számomra – nagyon fontos dologról is.
Én már 10 éve szeretnék lefordítani egy amerikai könyvet, melyet ugyan csak a holland fordításában olvastam, de szívem csücskévé vált. Az a címe: „Rudolf and Rudolph”. Arról a hollywoodi filmforgatásról szól (Ken Russel rendezésében), amelynek során Rudolf Nyurejevvel újraforgatták Rudolph Valentino filmjeinek legeklatánsabb, legismertett jeleneteit. A könyv roppant olvasmányos, jó stílusban íródott, és kitér a filmforgatás kullisszatitkain túlmenően mindkét művész igen extravagáns, még a mai szemmel is merésznek mondható magánéletére is. Szóval jó esély van, hogy bestseller lehetne magyarul is mind a filmrajongók, mind a táncművészet iránt érdeklődők, mind pedig a sztárok magánéleti zűrjeire fogékony olvasók körében.
Györgyit megkértem, hogy ha a dolog aktuálissá válik, vállalja el mind a nyelvi, mind pedig a szakmai lektorálását, hiszen nagyon benne élt az amerikai filmekben. Elvi igent adott, bár akkor még élénken bántotta az az össznépi gúnyolódás, ami az általa közvetített Oscar-gálákkal kapcsolatban kialakult, mert ő a világhírű sztárok nevét bizony az adott nyelvnek megfelelő kiejtéssel tolmácsolta a TV-ben is. (ekkortól gúnyolták őt ,,Dzsordzsi,,-nak a nem épp kultúrszintjükről nevezetes publicista-társai).
Azóta nem beszéltünk. Jómagam ugyan már nem szorulok orvosi segítségre. Nem hiszem, hogy bármikor is felismert volna, ha összefutunk, hisz még annyira sem ismertük egymást, mint riporter és riportalany, – de én – noha a sajtó által manipulált formában csak, de – valamelyest nyomon követhettem sorsának alakulását, élet-halál harcát a betegséggel.
A múlt hét elején jutott eszembe – mert felcsillant a remény, hogy esetleg mégiscsak lesz kiadó, aki beszerzi a hivatalos licencet a könyv lefordítására –, hogy az ocsmányul tömény sajtótámadásból, amit a legutóbbi TV-s szereplése zúdított rá, lehet, hogy – ha nem is rángatná ki teljesen, de talán – némileg feltöltődést jelentene neki egy olyan munka, amiben örömét leli és amit könnyűszerrel és profin el tud végezni: azaz a lektorálás. Nem sikerült összeszedni a nyúlbátorságomat, és megkeresni Györgyit.
Az fáj, hogy mindkét embernél már a magánéleti rendeződés, az egzisztenciális felfutást ígérő helyzet kellős közepén, a reményekben tobzódva egyszer csak: jelentkezik a Kaszás. Túlélve a betegségből, rossz döntésekből kivívott megaláztatásokat, a gödör legmélyebb bugyrait, a nincstelenséget, a mellőzést, a lenézést, – újra hittel telien és visszaszerve a társak szeretetét, őszinte biztatását, a mellédállásukat: a sikátorból nagy, örömös lépéssel befordulsz a Szebb Jövő sugárútra, – s ott vár rád a Halál.
Nekünk, még küzdőknek is sok esetben megtorpanást ad a saját magunknak példaképül állított embertársunk nemcsak értelmetlen, de a jobb életért vívott harcunkat otrombán megcsúfoló végzete.
