Egy ideje a szociális szférában tevékenykedek, persze előtte a tapasztalati részből jócskán kivettem a részem, aztán megemberelve magam, sok-sok segítséggel, de képzésem során az elméleti résszel is volt alkalmam megismerkedni.
Utcákon, tereken divatba jött a hajléktalanság. Nem viccelek! Iskolából kikerült, továbbtanulni, dolgozni nem akaró fiatalok kéregetnek hajléktalanságukra hivatkozva. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: milyen neveltetést kaphattak, hol a szülői szeretet, családi összetartás? Van egy másik korosztály, akik már biztosan elfogyasztották kenyerük javát, ők az aluljárók lépcsőin ülve kéregetnek „kis kenyérkére”. Biztos vagyok benne, hogy eddigi életüket végigdolgozva, várva a nyugdíjazásukat öregedtek meg, és nem ez volt az életük végcélja. Természetesen a gyerekeiknek többet megadva, mint ami nekik volt, küszködtek a mindennapiért, de nem tartom igazán helyénvalónak, hogy napi kenyér-problémájuk van. Most hol vannak a szerető gyerekek, unokák?
Van más nem túlzottan felemelő látvány is, amikor pici gyermekkel a karján kéreget a mama. De van, aki kutyával. A járókelő valószínű, nem az emberrel fog együtt érezni, mert látszatra munkaképes, művelt (általában olvasni szoktak), viszonylag ápolt ember őrzi kenyérkereső kutyáját.
Az igazán hajléktalan ember úgy elveszik a látszat-konkurencia között, hogy az ő problémájával már senki nem foglalkozik. A nagytöbbség ad a külsejére, nem reklámozza, hogy bizony elrontott, megfeneklett az élete, így valamilyen módon legalább külsőre megfelel az átlag normáknak. Sajnálatos tény viszont, hogy kevés a tisztálkodási lehetőségük, és az éjszakai szálláshelyek rendje nem tud alkalmazkodni az idény-, alkalmi-, építőipari munkák rendjéhez. Ugyanis szezonmunka általában reggeltől sötétedésig, de legalább öt-hat óráig van este, és akkor már nem tud a dolgozó bekerülni fapadra. Általában ilyen jellegű munkát vállalnak, mert a napi megélhetési gondjuk – étel, cigaretta – csak így fedezhető (általában minden este kifizetik őket). Fizető szállókon az első hónap ugyan térítésmentes, de élni akkor is kell valamiből. Ja, a legtöbb esetben munkaszerződést kérnek felvételkor. Kérdem én: ki az, aki alkalmaz egy utcán élő hajléktalant, akit majd felvesznek szállóra, vagy nem? Parkokból, terekről bejárni pontosan, majd elvégezni becsülettel a feladatot, szinte lehetetlen. Ezen a területen kellene feltárni a lehetőségeket, mert munkaerőpiaci-tréningek ugyan vannak, de szerencsétlen nem tud enni a tréning után, főleg, ha mégsem talál munkahelyet.
Van még egy csoport, réteg (?), nem tudom, hogy nevezzem őket, amelyik, pillanatnyilag elég jól ellézeng valamelyik közterületen, kéreget, kukázik, fémhulladékot, kartonpapírt gyűjt, amiből megveszi az ennivalóját, a borát, aztán lesz, ahogy lesz. Az ő változásuk ideje még nem jött el, mert előbb-utóbb rá fognak döbbenni, hogy nem élet ez így. Ehhez a felismeréshez idő kell, de előbb önmaguk összetört lelkében hagyjunk időt, rendet tenni!
Ha egy emberi sors kettétörik, bizony nem máról holnapra alakul ki egy új szemlélet. Hiszem, hogy az ember többre hivatott, mint, hogy kitaszítva, piszkosan, részegen, egy padon pusztuljon el.
Likes
Nincs hozzászólás