szerzői bevezető helyett…
Most ő szól Hozzád: – a kisfiú
aki legyőzte a bölcsőhalált,
dühödt viharban ballagó szekéren
vaseke szarván csodált gömbvillámot,
kaszaélen érezte a kaszást
s maga körül mindent idegennek látott –
madarat, embereket, szelet, virágot,
távolba szakadtan sóvárgott ó-hazát…
körötte füvön harsogtak éhes tehén szájak
s világos nappal is a csillagokba bámult,
látta őket: – megszólítva a néma végtelent
égre sóvárgón álmodott idelent.
Még most is sóvárog: – Látod…?!
Hosszú, sötét út tekergett
a füves útszéltől, hol tehenek legeltek.
Bolyongott vele a keresés vágya
s rátalált a vasak kormos világára:
bámult acélból szálló csillagokra,
fogta volna, mint a végtelent: – két marokra!
S úgy érezte magát, mint fáradt katonák:
hazug szók mondták: – jobbraát… balraát…
s békétlen öntudata űzte vonta
megkóstolni szavak hamis oldalát,
hogy sóvárgása rálógjon az éjre,
rálógjon a sanda csillagokra.
Felhőn jött, fényt cipelt föléje a kék ég:
szívrengés kergetett lelkére békét
s fölrepítette a csavart alagút,
szeretet fogadta, hogy leküldje a tanút; –
odaátról, mint meg-meg villanó lángok
látomások álltak e furcsa utazáshoz,
álomszárnyú jövőküldemények
lebegtek, majd valóban megtörténtek,
így csókoltak vigaszt távoli világok: –
s látta a bolygót, hol minden spirális
a házak a parkok a bokrok a fák,
és emberek éltek ott, hol mindenki
vállalta a tiszta szerelem bódulatát,
és látta a Földön az áldott békét
hol nyugalmat susog az ág,
nyugalmat dereng a kék ég: –
Elérte a Földet a megváltó láng.
