A mindennapi kenyerünket add meg nekünk Uram, most és mindörökké, ámen. Mormogom, memorizálom magamban nem kimondottan hithű meggyőződéssel az ismert zsolozsmát. A hely szellemének megfelelően egy sütő lapáttal a kezemben.
Hol másutt is teszem ezt mint a Balaton egyik hőségtől aszalódott, zsugorodott, alig zsombékos partján Valaha volt öblön át ívelő stég meghitt szegletében.
Jajj, ajjaj, nem, dehogyis a tomboló hőség vette el az eszemet! E feltételezést kategorikusan kikérem magamnak! Olyannyira még nem kaptam napszúrást, hogy a megkaparintott fából faragott „fakészséget” evezőnek nézzem! Valóban afféle veknikre szakosodott eszközt szorongattam a kezemben!
Igaz, azért némileg kételkedve. Résnyire nyitott pupillával a szikrázó eget kémlelve egy villanásnyi időre felvetődött bennem, hogy netán valamiféle égi jelenség – DÉLIBÁB, akaratlan áldozata vagyok.
De nem!
A fából faragott eszköz továbbra is az maradt mint eredendően is. Itt! Ebben a kemence nélküli tenyérnyi kis világban! Ahol pláne, hogy a kenyérgyárnak még az árnyékát sem lehetett látni. Ahol…
Szűzanyám!
Tűnődtem töprengtem ily módon mind addig, míg hitelt érdemlően rá nem jöttem a bizonyosságra. Amikor az előttem himbálódzó csónakok úgymond rakományát kezdtem fürkészni. leláncolt evezők voltak ezek mind voltaképp, ám egyik sem hasonlított az enyémhez.
Ugyanitt a közelben kutató, kereső, élményt szerezni akaró túra társaimnak egy szót sem mertem szólni felfedezésemről. Ők nagy igyekezetükben leginkább avval voltak elfoglalva, hogy miképpen szabadítsák meg láncaiktól az evező lapátokat. Míg társaim így vackolódtak mindenféle szabadító szerszám nélkül a csónakok valamelyikének megszerzésével addig én alaposabban szemügyre vettem a rekvizitumot. Ha azt írom, hogy elállt a lélegzetem egy rovásnyi betűt sem ejtettem! Igen. Helyes volt a megérzésem. Csakugyan nem akármilyen munkaeszközt tartottam a kezemben! Egy közismert pékség üzlethálózata vezetőjének díszes monogramja volt belevésve. A teljes kétséget kizáró bizonyosság tudatában most már mint egy becses ereklyét, – tiszteletem jeléül – nyomban át is adtam kis csoportunk vezetőjének. Aki azonnal igénybe is vette a könnyen kapott ajándékot. Mondhatni majdnem rendeltetésszerűen kezdte használni. Dagasztani kezdett vele! Az őt körülvevő iszapot persze. Így akarva, igyekezve átevickélni néhány vakmerő társával a kis öböl átellenes partjára. Egy könnyen hozzáférhető ladik elkötésére…
Nem volt egyszerű az átkelés. Különösen, hogy a sütő lapát dagasztó szerepéből mocsár mélység mérő tevékenységébe ment át. Hol bokáig, máskor comb középig süppedve mindannyiszor arra figyelmeztetett, hogy merre egy tapodtatott se… Fogalmazhatnék úgy is, hogy mintha a denevérekre jellemző, emberi füllel nem érzékelhető ultrahangszerű vészjelzést adott volna le. Most kijjebb, feljebb… Arra a magaslatra! Ahol a napfény érlelő hatásának csak halvány utánzatát látni. Ahol később volt úttörő korom halvánnyá szelídült strófái jutottak eszembe. Miszerint: „sűrű az erdő, nap sosem járja, nem szól benne csalogány…”
Ám, hogy az eredeti témánál maradjak, e rengetegben a talaj oly repedezett volt, mint a ropogósra sült legfinomabb kenyér. Hogy az ingyen utazás elmaradtával ismét sikerült összetömörülnünk nyílegyenesnek mondható utunkon táborunk felé menet, többekközött egy mézeskalácsbolt előtt vezetett el. Nyomban lestoppoltam előtte. Azt véve szemügyre, hogy a „mindennapi” mellett még milyen egyéb kemencei finomságok kerülhettek ki a forróságból péklapátom fedélzetén. Még evezővé válása előtt. A sütőipari zsákmány nem volt ott egyikünknél sem! Ott maradt a tett színhelyén…
Talán azt hirdetve, hogy egy ilyen vékony nyelű alkalmatosság is betölthet viharban olyan fontos szerepet, mint ínségben egy falat kenyér?
Az írás az Imrei Pékség és a Menhely Alapítvány által kiírt művészeti pályázaton 2. díjat nyert.
