Feri atya teltházas előadásain és népszerű könyveiben arra tanít minket, hogyan értsük meg magunkat, érzéseinket, indulatainkat, miként gyógyuljunk meg, vagy éljünk együtt gyógyíthatatlan sebeinkkel. Miért legyünk együtt érzők magunkkal és másokkal. Mi arról kérdeztük, hogyan értette meg, mi a legfontosabb az életében. A plébániáján beszélgettünk.
Feri atya, mikor és hogyan kezdett sportolni?
Szüleim hatéves koromban elvittek úszni, azt csaknem egy évig űztem, de nem szerettem fázni a vízben, és a monotóniája sem esett jól. Elkönyörögtem magam onnan, de szüleimnek továbbra is az volt a véleménye, hogy nekem sportolnom kell. A fizikai növekedésem és fejlődésem iránti felelősség mellett, szüleimnek az is számíthatott, hogy addig sem vagyok otthon: „ha mozog a kölyök, jóval kevesebb energiát hoz haza estére”. Így kerültem hétéves koromban a Vasas Pasaréti úti atlétika pályájára.
Milyen szerepet töltött be a sport az életében?
A sportpályán nevelődtem. Az iskolai órák alatt mindig szorongtam, szinte kínszenvedés volt. Az órák végeztével, kisütött a nap, és egy másik világba jutottam. Oda, ahol szerettek, elfogadtak. Érezhettem, hogy képes vagyok valamit megtenni, hogy van, amiben ügyes és tehetséges vagyok, és erről visszajelzéseket is kapok. Ez fontos volt annak a fiatal srácnak, aki akkor voltam. Innen nézve annak a jelentőségét is látom, hogy a mindennapos edzés hozzájárult a stabilitásomhoz, ahhoz, hogy egyensúlyban tudjak lenni, hogy a nap számomra nehéz részét el tudjam viselni. Tehát, a sportnak, a mozgásnak a lelkem is nagyon sokat köszönhet.
Mit jelentett a siker, és a komoly sikerek közben, miért vált a sport kevéssé?
A siker jól eső érzés volt, érdekes és ösztönző. Mégis már fiatalon azt éreztem, hogy nekem nem ez a legfontosabb. Ahhoz hasonlíthatnám, hogy valaki jól megebédel, és utána hiányol még egy finom sütit is. Egész biztos, hogy nem akarnék folyton sütit enni, sőt rosszul lennék, ha az étkezésem csak sütiből állna. A sport világát nagyszerűnek éreztem. Volt edzőm, akivel jó kapcsolatba kerültem, társaim, akikkel együtt küzdöttünk, együtt fejlődtünk. Barátokat és szerelmet találtam ott. Aztán egyszer, a dobogó legtetején állva elfogott a szomorúság érzése. Megértettem, hogy elérhetnék bármilyen kimagasló eredményt, nyerhetnék világversenyeket és olimpiákat, nem lenne elég. Valami vagy valaki bennem többre vágyott, a sport összes szépségénél többre. Akkor még nem tudtam megnevezni, de ez a spiritualitás volt, az élet mélysége és magassága.
Hogy sikerült rátalálni erre az útra?
Már serdülő koromtól kezdve kutattam a spiritualitás felé, már ami hozzáférhető volt a nyolcvanas évek elején. Egyre inkább éreztem, hogy ez lesz a fő irányom. Annyira fontos volt, hogy amikor huszonegy éves koromban elvittek katonának, még a diktatúra éveiben, kiszolgáltatott helyzetem ellenére, elmondtam az edzőmnek, hogy nekem nem a sport a legfontosabb. Emlékszem, így éreztem becsületesnek, mivel az edző felelősséget vállalt értem, mint tanítványáért és az eredményeimért.
Ez vallásos spirituális érdeklődés volt már akkor is?
A szüleim nem neveltek vallásosan, ezért nem is tudott ez vallásos spiritualitás lenni. Egy természetes spiritualitás volt, természetes útkeresés, a spirituális jellemzőivel és mélységeivel. Aztán, hogy alig találtam kapaszkodókat a személyes spirituális világom kialakítására, teljesen természetesen találtam rá a vallásosságra, mint annak megszentelt kulturális formájára, ahogy a személyes spiritualitás ki tud fejlődni.
Atyaként naponta teszi, amit egy atyának tennie kell, de ezen túlmenően mentálhigiénés szakemberré is fejlesztette magát. Ez hogy jött az életébe?
A mentálhigiéné, vagy a humán tudományok fontossága többféle forrásból is megerősítést nyert és táplálkozott. Először, a saját sebzettségeim, gyöngeségeim gyógyítására is szükségem volt, a saját élettörténetemet is el kellett rendeznem. Felfedeztem, hogy csak a hit nem elég nekem. A csak spirituális megközelítés nem ad mindenre elégséges választ. Másodszor, a pap feladata, egyszerű megfogalmazásban, a közvetítés Isten és az ember között. Teológiai tanulmányaim alatt hat évet tanultunk Istenről, de csak néhány hetet az emberről. Jól végezhetem-e a munkámat, ha semmit sem tudok az emberről? Harmadszor, a hívő emberek elsősorban nem hitéleti kérdésekkel kerestek meg, hanem életvezetési tanácsokért fordultak hozzám, a harmincéves paphoz, ráadásul a kérdések zöme párkapcsolati témájú volt. Ehhez egyáltalán nem értettem. Arra gondoltam, ha létezik lelki nyomorúság, kapcsolati nyomorúság, érzelmi nyomorúság, akkor úgy fordulhatok ezek felé, mint a fizikai-, az erkölcsi- vagy szociális nyomorúságban élők felé. Az egyháznak kétezer éve vannak intézményei, annak kezelésére, ha valaki beteg, hajléktalan, vagy erkölcsileg sebzett, ott van a szentség és a szentségi élet, vagy közösség, kórházak, iskolák. Az evangélium válasza az volt számomra, hogy értenem kellene a lelki nyomorúság gyógyításához, és megfelelő segítséget kell nyújtanom azoknak, akik bizalommal fordulnak hozzám. Elkezdtem ezt a területet megtanulni, hogy valódi segítséget nyújthassak.
Legújabb könyvében az önbecsülés fontosságáról ír és arról, hogyan juthatunk el a szorongástól az önbecsülésig. Gondolkodott -e már azon, hogy ez miként érhető el a legmélyebb szegénységben, esetleg hajléktalanságban élő embereknek? Lehet-e az önbecsülés megtartása, vagy visszaszerzése egy lépés a kiút felé?
Számomra a fedél nélkül élő emberek világa nem ismeretlen. Amikor a rendszerváltáskor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elkezdett a hajléktalanok felé fordulni szervezett formában is, az első termet, amelyet a jelenlegi budapesti központban, ruharaktárrá alakítottak, Vecsei Miklós barátommal együtt festettük ki. Mégpedig úgy, hogy ő festette ki a falakat, én a mennyezetet. Ez 89-ben történt. A kilencvenes évek elején visszajártam, ott voltam a ruhaosztásoknál, ételosztásoknál, sakkoztam a szállón hajléktalan emberekkel, sokat beszélgettünk egymással. Amikor a hatodik év elején eltanácsoltak a papnevelő intézetből, bizonyos szempontból én is fedél nélkülivé váltam. A szeretetszolgálat illetékeseitől engedélyt kaptam, hogy beköltözzek a budapesti központ épületébe és önkéntesként ott dolgozzak. Háromnegyed évig a hajléktalanszálló épületében egy kis szobában éltem, sok időt töltöttem hajléktalan emberekkel, velük is étkeztem, beleláttam sokuk életébe. Láttam a segítségnyújtás formáit, tapasztaltam, hogy kinek mi nehéz, mi könnyebb, hol vannak a gyengeségeik és az erősségeik. Úgy láttam, a hajléktalanság problémája nem szűkíthető le az egyes emberre, hanem a rendszerrel együtt értelmezhető csak. Hatással lehet rá, ki milyen családba születik, mi történik vele, amikor kilép nagyobb szociális egységek felé, ő maga mit csinál. Ez azt jelenti, hogy hajléktalanná egy szál magában senki nem válik. Ezért arra törekszem, hogy ne csak az egyes embert lássam, és ne azt feszegessem, hogy került ő az utcára, és miért nem áll talpra. Egy személyiség annyira beteggé tud válni, el tud fáradni, és annyi rossz élménye lehet, hogy el kell fogadnom sebzettségének realitását. Például ne gondoljam azt, hogy egy hajléktalan embernek ne adjak pénzt, mert azon bort vesz. Ha egy hajléktalan este, azért, hogy ne fázzon, meginna egy fél liter bort, ki vagyok én, aki fedél alatt, meleg helyen alszom, hogy azt mondjam: ne bort vegyen. Ez farizeusság lenne. A személyes találkozások alapján rájöttem, hogy a hajléktalanság nem magánügy, és a társdalom sem tekinthet úgy a hajléktalanra, hogy ez az ő magánügye, magának főzte vagy nem főzte, és maga az oka. A másik dolog, amit megértettem, hogy lehet valaki fedél nélkül, de attól ő még ugyanolyan ember, mint én, egy hajszálnyira sem kevesebb. És attól függetlenül, hogy kér tőlem valamit, vagy nem, vagy csak meglátom egy piros lámpánál, az a minimum, hogy embernek látom őt, és emberként bánok vele. Nem egyszer volt olyan élményem, hogy sokat adok azzal, ha emberszámba veszek valakit, aki ember. És ekkor nem rendes vagyok, hanem csak azt teszem, ami a dolgom, és azt adom, amihez neki joga van.
Van lelki segítség, ami kivezethet a hajléktalanságból?
Legtöbbet azzal tehetünk, ha lehetőséget adunk ahhoz, hogy ők maguk emberszámba vegyék saját magukat. Akár azzal, hogy „erre is képes vagyok, azt is meg tudom csinálni, ehhez is van tehetségem, van erőm és motivációm”. Ha teret adunk ahhoz, hogy ember voltukból minél többet kifejezzenek, az nagyon nagy segítség. Akkor is, ha valamikor képesek lesznek kitörni a hajléktalanságból, akkor is, ha nem. Nem lehet pusztán csak a kitörés a cél, mert lesz, aki sosem lesz képes erre, ez azonban nem ok arra, hogy ne emberként forduljunk feléjük.
Mennyire befolyásolhatjuk saját boldogságunkat?
A genetika, a környezetünk, az alkatunk vagy az élettörténetünk részben meghatározza azt a képességünket, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, de mindig van valamekkora tere a szabadságnak is. Kutatási eredmények bizonyítják, hogy személyiségünk alkati, meghatározott része, körülbelül ötven százalékig befolyásolja, hogy mennyire tudunk boldogok lenni. A másik nagy rész a kezünkben van.
