404. szám Széppróza

Hogyan kerültem az Uzsokiba? (folytatás)

Szerző:

– folytatás előző számunkból –

Hogy hányszor rogytam le korgó gyomorral a tűző napfény elől menekülve a Szt. Gellért emlékmű hűvösébe? Nem is tudom… Oly sokszor szemezgettem innen át a szomszédba, a VÁRBA, hogy végül bele szerettem. Oda tettem át székhelyemet. Hálófülkémet továbbra is itt  őrizve meg.
Nem volt szerencsés választás!
Az itt megforduló idegenek jóval fegyelmezettebben viselkedtek, mint a túloldalra érkezettek. Írhatnám: zárt egységet alkottak. Számomra kívánatos, megfelelő „nyomot” szinte nem is hagytak. A Zsigmond toronytól kiinduló várfal Dunára néző oldala közvetlenül a már akkor is romjaiban heverő egykori  Ifjúsági Park épülete feletti terület lett kedvenc pihenő helyem. Egy védett, több évszázados terebélyes fa alatt gyanús alakok szoktak gyülekezni. Ők hagytak olykor a helyszínen néhány üveget. Az itt (környéken) végzett tevékenységem akkor bizonyult célszerűnek, ha kutakodásomat a Moszkva-Széna tér érintésével kezdtem. Akkoriban a Mammut üzletközpontok legfeljebb, ha tervező asztalon léteztek, későbbi helyszíneiken a tök sötétben nem volt tanácsos megfordulni. A bécsi kapu irányába viszont feltétlenül. Hajnal hasadtakor egymáshoz két közeli szórakozó helyről is szédelegtek kifelé a vendégek, olyan tétován, bizonytalanul, hogy némelyikük talán azt sem tudta, hogy hol van. Hová? Merre? Egyesek terhüktől, megkezdett tartalmú üvegektől, telt poharaktól éppen az intézmény előtt igyekeztek megszabadulni. Ablakmélyedésbe, vagy csak úgy a járdára letéve ezeket. Az ilyen mozdulatok, gesztusok sohasem voltak zavarmentesek, csendesek. A bent elkezdett, indulat kiváltotta viták itt csapódtak le, öltöttek végleges formát. Nem szégyellem, nem tagadom gyakran alig vártam, hogy elcsattanjon az első pofon, nyomában a tuszkolás, lökdösődés. Hogy a kialakuló nagy zűrzavarban én legyek a nevető harmadik. A győztes, az aki a szüntelenül izgő-mozgó vállak és hátak mögül elorozza az ajándékokat. Sikerült is az így megszerzett méregdrága italoktól úgy berúgni, hogy kénytelen kelletlen voltam megszakítani szolgálati utamat, valami biztos óvóhely felé nézni.
A csodák is ezen a környéken történtek meg velem. Mentem felfelé a szokásos útvonalon, amikor elém toppant bizonytalan léptekkel egy férfi, kezembe nyomva egy köteg papírpénzt. Magyarázott hozzá valamit idegen nyelven, amit egy ugyancsak a sötétből váratlanul elő lépő nő fordított le.
– Ilyenje van neki – kaptam az indoklást. Kapott a szüleitől egy halom pénzt, s most – jó szívű lévén – nem győzi elajándékozni. Pontosan nyolcezer forint ütötte markomat. Hm. Mehettem „szabadságra” megint.
Az ennél valamivel nagyobb summát egyszerűen találtam. Egy fiatalember rendkívül indulatosan, idegesen telefonált mobilján egy kivilágított emeleti ablakot fürkészve. Eközben zsebében nyugtalanul nyúlkálva rántotta ki a „testes” bankókat. Észre sem véve. Nekem már csak az lett a dolgom, hogy mellé lépve meghajoljak előtte.
Hogy miért volt olyan gyér az „üvegtermés” – legalább is számomra – ebben a patinás városrészben, arra akkor jöttem rá, amikor elhaladtam a Halász bástya Hilton szálló felé eső fala alatt ledobált palackok után kutatva, üvegek helyett gyűjtögetőket találtam. Egy csoportjuk a bástya felé ívelő híd alatt, a többiek egy falécekkel lezárt barlangszerű mélyedésben laktak. Lehetetlen volt felvenni a versenyt velük. Valamivel távolabb a Bécsi kapu mögötti park gyakran gazdag üveggyűjteményét aránylag ritkán szokták felfedezni. A környező középiskolások kedvelt gyülekező, találkozó színtere volt ez a hely. A búsás haszon reményében rajtam kívül egy vásott guberáló is szokott itt szemlét tartani. Megfigyeltem: ha egyszer nem talál semmit, akkor napokig nem mutatkozik. Uralhattam a terepet.
Kedvelt gyarapodást hozó helyszínem volt a Mechwart liget is. Gyakran itt is éjszakáztam, valamelyik bokor mögé rejtőzve. Ha esett akkor egy szemetes kukában. Innen indultam aztán vadászni az éj leple alatt, kora hajnalban – ahogy adódott – a viháncoló, magukkal nem bíró fiatalok elvonulása után. Legtöbbször sikerült is tömött szatyorral leülnöm a 11-es busz megállójában a Batthyányi téri üvegvisszaváltóba igyekezve. Azért nem mindig sikerült az akció mert akadtak szomszédaim, akik ugyan arra vártak, mint én. Csakhogy többségük, ha mód volt rá élettárssal tért nyugovóra. Azaz flaskóval a hóna alatt. Ők leginkább arra ébredtek, hogy nem volt érdemes felkelniük. Társaik megelőzték őket. Bevilágítva a legrejtettebb zugba is. Ha mindennek a tetejében az addig szendergők is észhez tértek, elkerülhetetlen lett számomra a hoppon maradás.

– következő számban folytatjuk –

Kapcsolódó írások