Legendásan botfülű családból származom. Bár az általános és a középiskolában is volt ének-zene című tantárgy, nem foglalkoztam zenével, az ügyeletes slágereket meghallgattam, később, amikor nővérem kapott egy magnetofont, azt hallgattam, amit a testvérem fölvett rá. Gimnáziumi éveim végén döbbentem rá, hogy egy különleges világ marad zárva előttem. Egyik osztálytársamtól kértem segítséget, aki zongorázni tanult és szolfézsra járt. Bőségesen adott tanácsot, hogy mivel próbálkozzam. Kényszeríteni kellett magamat, hogy végighallgassak a Bartók adón mindenféle klimpírozást, hegedűnyöszörgetést, meg szimfonikus fülrongálást. Némi haszna volt az erőlködésnek. Az a zárt világ egyszer csak megnyílt. Igaz, mindössze résnyire. Nem jutok be, soha nem fogok érteni a zenéhez, de legalább kukucskálhatok. Immár negyven éve ott tartok, hogy nagyon szeretem Bach, Csajkovszkij, és még több száz zeneszerző műveit. Mozart zenéjével viszonylag későn sikerült megbarátkoznom, a XX. századi komolyzenével viszont máig sem. Vásáry Tamást régóta ismerem a televízióból és a rádióból. Személyesen is találkozhattam vele a Kovács Orsi féle PVC projekt, valamint a hajléktalan emberek számára szervezett Ki mit tud? Program kapcsán. Még TV-néző koromban a szívembe zártam.
Hol töltötte a gyermekkorát és mi a legkedvesebb emléke ebből az időből?
Csodagyerek voltam Debrecenben, tizenkét éves koromig ott éltem, amíg édesapám nem lett államtitkár, Nagy Imre helyettese az első debreceni ideiglenes kormányban. Akkor felköltöztünk Pestre. Nagy családom van, nagyapám Baltazár Dezső, református püspök volt, nagybátyám, Vásáry István polgármester, ő lett az első debreceni kormány házelnöke, meg miniszterelnök, pénzügyminiszter. Főispán volt a nővérem első házasságában az apósa, a második házasságában Magos György főispán volt a nagyapja a férjének. Amit el tud képzelni, minden olyan nagy család házasodott itt össze, hogy az már maga egy kicsit történelem. Ötéves koromban kerültem kapcsolatba a zenével, mert nagyapán, Baltazár Dezső a református kollégium megmentésére (csődbe került a kollégium) két amerikai turnét csinált, összegyűjtötte a pénzt, meg is mentette a kollégiumot. Az egyik egyházfi nemcsak pénzt adott, zongoragyáros volt és elküldött egy zongorát, ami pianínó volt és volt rajta egy beépített szerkezet: ki lehetett húzni alul egy pedált, valamint volt rajta két kis ajtó, amit szét lehetett nyitni, ott volt egy henger, azzal lehetett reprodukálni olyan műveket, amiket négy kézre átírtak. Volt még rajta egy kis kallantyú, amit ha meghúztak, lehetett látni a billentyűket, ahogy mozognak. Egyszerre kaptam impulzust auditív, vizuális és intellektuális oldalról, mert ha operákról volt szó, édesanyám elmesélte a történeteket. A nővérem pedig tanult zongorázni, mint úri kislányok abban az időben. Nem akart művész lenni, csak hogy valami slágereket el tudjon játszani. A zongoratanára Kovács Margit néni volt. Én meghallottam a rádióban Boccherini híres menüettjét, megpróbáltam hallás után lejátszani. Ez sikerült is, amikor jött Margit néni, akkor mondtam, hogy hallgassa meg ezt a szépet. Mondta a tanár néni, hogy nem is tudtam, hogy te már kottát olvasol. Természetesen nem tudtam kottát olvasni. Margit néni egy évig tanított, majd felvettek a Debreceni Zenedébe. Nyolc éves koromban már hangversenyt adtam, illetve felléptem a Mozart esten, amit Baranyi János dirigált, aki zongorista volt és karmester is egyben. Nagyon sok jótékony célú hangversenyen vettem részt már mint csodagyerek, és azóta is rendszeresen van évente két-három jótékony célú fellépésem. Mindig is nagyon a szívemen viseltem a hátrányos helyzetű emberek sorsát. Ami nagyon érdekes dolog, mert nagyon szoros kapcsolatba kerültem ezzel a kérdéssel a kvázi fogadott lányommal kapcsolatban. Joó Árpád zongorista karmesternek a barátja voltam, tizenhat éve, azt hiszem. Londonban ismerkedtünk meg a hetvenes évek elején. Az életünk nagyon hasonló volt, mert az ő apja volt Joó Sándor, nagyon híres református lelkész, akit nemrég tüntettek ki (természetesen postumus) a zsidók mentésével kapcsolatban. Ő is zongoristaként kezdte, ugyanannál a Gát Józsefnél tanult a Zeneakadémián, mint én, őt is segítettek zongorához jutni, mint engem, emigrált, mint én, ő is karmester lett, de érdekelték az ezoterikus dolgok, elment Indiába tanulni és Tibetbe. Mindenféle szempontból kapcsolódtunk egymáshoz. Meghívott a saját zenekarához dirigálni, én meg szereztem neki menedzsert. Szakmailag is összekapcsolódtunk. Madridban kinevezték zeneigazgatónak, ott volt egy évig, ott született a kislánya, Joó Beatris, akiről most fogok majd beszélni. Árpád egyszer csak eltűnt, a kilencvenes évek elején. Senki nem tudta, hogy hol van. A kislánya kutatott utána, hogy hol van az apja. Addig nem találta meg, amíg az internet el nem terjedt. Az interneten keresztül kereste, hogy ki tud az apjáról. Árpádnak volt kapcsolata a magyar zenei élettel, készített lemezeket a rádió zenekarával is, meg az AHZ-val, ami most a Nemzeti Filharmónia, lemezfelvételei voltak. Az Ezrek Szimfóniáját dirigálta. Ismerték zenészek, de Beatris nem tudta, kihez forduljon. Személy szerint nem ismert senkit a zenei világból. Akkor huszonhárom éves volt, amikor az interneten rábukkant Lőrinc Gabriella nevére, akinek a honlapján szerepelt, hogy ismeri Joó Árpádot. A kislány rögtön felhívta, hogy: „tetszik tudni nekem mesélni az édesapámról, mert semmit nem tudok róla”. Gabriella azt mondta neki: „Én ismertem az apádat, de tudok valakit, aki még nálam is jobban ismerte, és az a Vásáry Tamás.” Akkor megismertem a lányt, különleges valakinek találtam, korát meghazudtoló komolysággal. Kiderült, hogy az egész életét arra szánta, hogy az elesetteket segítse. Ő maga nagy szegénységben élt, csak ez érdekelte és valóban sokat is tett, szervezetten és egyénileg is. Erdélyi gyerekeknek karácsonyi ajándékokat szervezett meg, különböző szervezetekkel adományokat és ajándékokat gyűjtött. Amikor én megismertem, éppen Kovács Orsival közösen szervezett egy rendezvényt hajléktalan embereknek. Tudniillik rájött, hogy a hátrányos helyzetűek között komoly tehetségek vannak. Írók, költők, festők, zenészek. Akkor ők ketten Orsival 2012 év végén a Duna palotában rendezték ezt meg. Engem kértek föl, hogy ott zongorázzak és beszéljek. Ez megtörtént. A következő évben pedig, vagyis tavaly, Beatris elmondta, hogy neki van egy projektje, nevezetesen, hogy öt ágát a hátrányos helyzetűeknek bemutatja a társadalomnak egy kiállítás keretében, ahol a műveiket lehet látni. Azon kívül kerekasztal beszélgetések lehetnek. És bemutatja az önkéntesek munkáját, amit hátrányos helyzetű emberekért végeznek. Gyönyörű terv, amihez pénz kell, galéria, védnök és még pénz. Pont akkoriban ismertem meg a Balogh minisztert, akinek az volt az elképzelése, hogy az önkéntességet bevezeti a középiskolákban. Erre én bemutattam neki Beatrist, azzal, hogy ő a mélységekbe hatol és a magasságokba tör. Vállalta a szponzorálást, ő nyitotta meg a kiállítást. Ugyanez történt, amikor elvittem Kovács Gáborhoz, aki először azt mondta, neki nincs ideje, nincs galéria, három évre előre foglalt, és ezt nem lehet megszervezni. Beszélgetett egy kicsit a Beatris-szal, majd azt mondta, meglesz minden. Hét napon keresztül vetítették azt, hogy dolgoznak az önkéntesek a hátrányos helyzetűekkel. Az ismerőseim közül összehívtam egy szép társaságot, a miniszter volt ott, Szőcs Géza államtitkár, Illés Zoltán államtitkár, Mádl Dalma, Törőcsik Mari, Hankiss Elemér, Zorán, Müller Péter, Tokodi Ilona és jómagam is. Illusztris társaság jött ott össze és nagy sikere volt az egésznek. Ennek kapcsán én most már nagyon közel kerültem ehhez a dologhoz. Most Beatris a Családpolitikai Intézetnél dolgozik. Ősszel kapott egy elismerő oklevelet a minisztertől, amit a Millenárisban adtak át.
Megtudta, hogy az apja Singapore-ban van, Lőrinc Gabriella közvetítésével jómódúak kivitték Sigapore–ba, ahol találkozott az apjával, de azóta nincs kapcsolatuk. Helyette én segítettem, hogy Beatris elérje a céljait. Az utolsó két évben nagyon aktívan részt vettem ebben, pont a hajléktalanokkal kapcsolatos munkában
Találkozott hajléktalan alkotókkal?
Hogyne. Elmentem Mórra is, meg Hűvösvölgyben voltam, ahol hajléktalanoknak van egy intézete, ahol kiváló festőkkel, zenészekkel, költőkkel ismerkedtem meg. Ez egy nagyon nagy dolog, hogy a társadalom megláthatta, hogy nem kell lenézni a hátrányos helyzetűeket.
Érez még erőt testében lelkében ahhoz, hogy segíteni tudjon?
Miért ne éreznék? A legutóbbi vérképem egy huszonéves ember vérképe is lehetne. Jógázom 1958 óta. Tudatosan egészséges életmódot élek. Minden nap felmegyek a citadellára legalább egyszer. Ha nincs időm napközben, akkor éjjel. Esetleg hajnali három órakor. Lekopogom, tényleg van erőm. Ifjúsági zenekarral dolgozom, ők már lógatják a nyelvüket, amikor úgy érzem, én még csak most kezdek belejönni. Lehet, hogy majd egyik napról a másikra feldobom a talpam, de ez az Úristen kezében van.
Még mindig aktívan dolgozik?
Hogyne. Tele vagyok hangversenyekkel. Azon kívül ott van a könyvem is. Ez az első kötet.
(Ez nem igazi reklám, mert a könyv sehol nem vásárolható meg, minden példány elfogyott. Szerző megjegyzése)
Hány kötetesre tervezi?
Kettő meg van írva. Ahogy a korrektúrával megvagyok, kijön a második kötet. Valószínűleg tavasszal. A harmadik kötet még nincs kész. A kiadó karácsonyra szeretné kihozni, de addig nem lehet, nem lesz kész, legjobb esetben jövő tavasszal. Eddig 1990–ig van megírva, minimálisan 2011–ig kéne még folytatnom, tehát kell egy harmadik kötet is.
Addig életben kell maradnom, amíg ez nincs kész.
Ismeri azt a találós kérdést: Van egy folyó és lónak át kell jutnia a túlsó partra. De nem szabad neki úszni, és nem szabad fölmenni a hídra. Mégis átjut. Hogyan?
Ha keskeny a folyó, átugrik.
Széles a folyó. Nem ugrik át.
Sekély a víz és átsétál.
Mély a víz és nincs gázló.
Fotósunknak is van ötlete: elgyalogol a forrásig és ott megy át a másik partra.
Nem gyalogol a forrásig. Átúszik. Nem szabad neki átúszni, de ezzel nem törődik, megteszi.
Vannak még komoly tervei?
Nincsenek. A könyvemet szeretném befejezni, ha odafönt is úgy gondolják. Ez még a feladatom.
Köszönöm a beszélgetést.
