Mondják, aki kíváncsi, hamar megöregszik, de erre most rácáfolunk. Eifert János nemzetközi szinten elismert művész, tapasztalt alkalmazott fotográfus. Egy baráti örömfotózás után indíttatásról, tehetségről és a társadalmi helyzetről beszélgettünk.
Fotós, fotóművész, fényképész, fotográfus – melyik megszólítást preferálod, és miért?
Egyszerűen Eifert János fotográfusként szoktam bemutatkozni. A rendszerváltás után bekerült az alkotmányba, hogy minden magyar állampolgárnak joga van műalkotást létrehozni, így a címek értelmetlenné váltak, de ez így helyes: a művészetben bármiféle korlátozás rossz. A tehetséget nem lehet papírhoz kötni, hiszen Munkácsy nem attól vált halhatatlanná, hogy a Müncheni Művészeti Akadémiát elvégezte, hanem tehetsége, kitartó szívós munkája, de mindenekelőtt a képei tették azzá.
Korábban táncoltál, most fotózol és tanítasz…
Izgő-mozgó srác voltam, kanásztáncot jártam egy iskolaünnepségen. Anyám szerint ügyesen forgattam a botot, meg roptam a táncot, de közben a hétköznapokban fölbuktam a saját lábamban. Hivatásosként aztán a Honvéd együttesben tizenhét éven át táncoltam, bejártuk az országot, a világot, ami óriási ajándék!
Közben öcsémtől kaptam egy fényképezőgépet, aki a Szovjet Unióban, Odesszában szerzett diplomát. Akkoriban egy női cipőért, vagy orkánkabátért lehetett fényképezőgépet csereberélni. Autodidakta tanultam, mert középiskolai szinten sem volt fotóoktatás, és a szakmában jártasságot szerezve főiskolákon, egyetemeken tanítottam meghívott előadóként külföldön, és itthon is. A hallgatók időről időre jelezték, hogy sokat tanultak tőlem…
Van valamilyen tetten érhető belső indíttatásod, ami alkotásra késztet?
Még nem is gondolkodtam erről. Egy fajta kreativitás munkálkodott bennem mindig is. Bár gyerekkoromban gépészmérnöknek készültem, és mindent igyekeztem hozzá tanulni, még műszaki rajzot is, faltam a könyveket… Büszke voltam a magyar találmányokra, mint pl. a Csonka féle porlasztó, Kandó féle villanymozdony, vagy a Puskás féle telefonközpont, de ott van még a transzformátor, szódavíz, golyóstoll… Most is hallani, hogy a NASA-nál számtalan olyan részfeleladatot bíznak magyar mérnökökre és tudósokra, amiknek akár a Mars-kutatásban is szerepe lehet!
Hogy jutottál a műszaki érdeklődéstől a tánchoz?
A tudomány, meg a művészet nem áll távol egymástól, mindkettő a világ megismerésének eszköze. Michelangelo, vagy Leonardo nem csak kitűnő festő, szobrász, és költő volt, hanem pl. Leonardo a helikopter és a repülő ősét is megtervezte, várakat, épületeket, fegyvereket tervezett és kivitelezett.
Gyermekkoromban gyakran kölcsönöztem művészeti folyóiratokat a könyvtárból. Van Gogh, Munkácsi, Cézanne, és sorolhatnám azokat a művészeket, akiknek a munkája érdekelt. A vizualitás bennem volt, ami a film iránti érdeklődésben is kifejeződött. Hát ezek mind hatnak!
A színházi gyakorlat a legjobb óraadóm volt, a világításpróbákon a fényről mindent meg lehetett tanulni. És hát maga a tánc, a koordináció, a térformák, a testrajz: a legjobb kompozíciós gyakorlatok.
A táncban az hatott leginkább, hogy ha gondolatban, érzelmileg azonosulva, átéléssel tudtunk valamit előadni, az a közönségnek nagy élményt jelentett. Táncosként tanultam meg, hogy nincs fontos, vagy kevésbé fontos színpad. A nyíregyházi laktanya étkezdéjében káposztaszagban, a zöldben ülő katonák ugyanolyan jó előadást érdemeltek, mint a nagy külföldi színházak közönségei!
Mi volt a különbség számodra tánc és fotóművészet között?
Valójában a lényegnél tartunk, táncosként előadóművész voltam. Én a rám osztott szerepen keresztül azt formáltam meg a közönségnek, amit a koreográfus elgondolt. Ez természetesen nagyon nagyszerű volt! De a váltás oka mégis az lehetett, hogy fotográfusként alkotó művész vagyok. A fotós a kíváncsiságától vezérelve térül-fordul a világban, emberekkel, tárgyakkal, helyekkel és eseményekkel találkozik, majd ezek leképezésén keresztül mondja el gondolatait és érzéseit.
Ma nagyon sokan fényképeznek, bátran mondhatjuk, hogy ez már szinte népművészet, hiszen keresni kell azt, aki nem fényképez, ha mással nem, legalább a telefonjával – bár ezt sem szabad lebecsülni! Ebben a túlkínálatban a minőség átértékelődik, hiszen a facebook-on is csak azokat a képeket jelöljük be, ahol a kép készítője hozzánk közel áll, vagy nekünk fontos a vele kapcsolatos esemény: gyerek, család, iskola…
A kép készítésénél a technikai, esztétikai tökéletesség nem annyira fontos, mint az élményszerűség. A jól komponált kép is lehet unalmas, a lényeg, hogy a képen ne fusson át a tekintet, ragadja meg a kép nézőjét, ettől jön létre a kapcsolat.
71 éves vagy, és még mindig dolgozol. Miért nem mentél nyugdíjba? Futja még a hajtóerőből?
Sőt… Néha a régi jegyzeteimet és naplóimat visszaolvasva úgy látom, többet dolgozom, mint fiatal koromban. Egyrészt még mindig hajt a kíváncsiság, másrészt igyekszem a munkám az emberekkel és az emberekért végezni, általánosítok: a művészet képes értéket, tartalmat adni. A fotóművészet, a zene, az irodalom… ha művészet nem lenne, akkor borzasztó rossz lenne az emberiségnek.
A Városligetben voltunk címlapot fotózni, mire belejöttünk, már szinte játék volt. Eifert János ezek szerint tud játszani?
Igen, szeretek is. Elnagyoltan ars poeticámat is úgy fogalmazom meg, hogy számomra játék a fotográfia, – persze halálosan komoly játék: egyszerre jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemet közölhetem. Nézni, látni, láttatni – ez a fotográfus feladata, miközben egyensúlyozik a valóság és a képzelet peremén. Ezt azért fontos hangsúlyoznom, mert bár fotóriporterként is eredményesen dolgoztam, az alkotó fotográfia áll hozzám közelebb, mert ott elsősorban a képzeletből merítek. Becsülve természetesen a dokumentarista fotográfiát, én úgy gondolom, hogy tudok valami többet adni a saját képzeletem által. Mondják is, hogy egyik-másik képem első pillanatban megragadja a szemet.
Említetted a dokumentarista fotográfiát. Egyetértesz-e azzal, hogy erőszak-centrikus, a társadalom valódi ábrázolása szempontjából egyoldalú?
Sokat foglalkoztat ez a kérdés. Ha valaki valamit nagyon jól csinál, azt önmagában is el kell ismerni, szeretni és bíztatni kell. Maradjunk a sajtóban megjelenő képeknél, akár a World Pressnél vagy a Magyar Sajtófotónál, ahol már belépett az üzlet. Tudomásul kell venni, hogy a riport alkalmazott fotó, ugyanúgy, mint a reklám, megbízásra készül.
A fotográfia bármely területét műveljük, akár tájképeket készítünk, ahol ember nem is látszik, a kép akkor is az emberről és környezetéről szól. Az eleve rokonszenves, becsületes, szorgalmas, jólelkű emberek nem érdekesek, aki sikkaszt, öl, rabol, becstelen, szörnyűséget csinál, rögtön a figyelem középpontjába kerül.
Elesett, elbukott, vagy beteg emberekkel, akik mindegy, hogy a világgazdasági válság begyűrűzése, vagy az egészségük megroppanása, egy válás, vagy adósságcsapda miatt kerülnek utcára, – ha van megrendelés, ha nincs – foglalkozni kell. Sok kollégámat ismerem, rengeteg fotóriporter van, aki nem megrendelésre, hanem saját lelkiismerete alapján foglalkozik a szegénység témájával. Nem törekszik szenzációra éhes lapját kiszolgálni, hanem kíváncsi, hogyan lehetne segíteni a másikon.
Részt vettél a FN művészeti pályázatának zsűrizésében. Mik a meglátásaid?
Azok helyzete, akik pillanatnyilag rendezetten élnek, dolgoznak, sajnos manapság nem biztos. Életem során én is voltam már nagyon gazdag, pl. a ’80-as években, mikor kaptam a jól fizető divatfotó megbízásokat, de megéltem azt is, hogy külföldi útról, ahol a legfelsőbb körökkel ismerkedtem olyan helyeken, ahova turistaként nem is tudnám magam befizetni, interjúkkal, tévészpottal a hátam mögött hazaértem, és szinte a számláimat sem tudtam rendezni.
Beszélhetnék íróról, költőről, zenészről, munkásról, parasztról… miután sokat utazom, vidékre is gyakran járok, látom, hogy az ország egyre lejjebb és lejjebb csúszik. A leggazdagabbak és a szegények helyzete között óriási különbségek vannak, és ez elszomorító.
De hogy neveket is mondjak: Dvorcsák Gábor. Nem most ismertem meg a munkáit, hanem egy-két évvel ezelőtt, egy kiállításon. Akár a képeit nézem, akár a verseit olvasom, felmerül a kérdés, hogy más kortársakhoz képest ugyan mi a különbség? Persze az ember tudja a választ, de a tehetség nem pozíció vagy vagyon kérdése. Születik az emberrel, és kemény munkával ki lehet dolgozni.
Van szerencsém kortárs költőkkel, festőkkel, szobrászokkal rendszeresen találkozni, és azt gondolom, a tehetségben nincs különbség. Az éves díjátadón láthattuk, hogy a FN alkotóinak munkáit fiatal írók és előadóművészek nagy lelkesedéssel olvasták, ezeket jó érzéssel hallgattam. Szinte elégtétellel, hogy na ugye!
Akinek nincs lehetősége talán még mosdani sem úgy, ahogy másoknak, és mégis van kitartása, elkötelezettsége, dolgozni, nagy áldozatot vállal. Ha gazdag ember lennék, akkor nem érném be azzal, hogy érméket dobok a koldusoknak, hanem a fedél nélküli alkotóktól is vennék műveket, és méltó helyen kitenném őket a lakásom falára.
Köszönöm az interjút!
