485. szám Széppróza

Halálalap

Szerző:


Úgy sejtem, hogy ilyesmi – majdnem – mindenkivel, de legalábbis sokunkkal előfordul, mintegy megtörténik, megesik, megeshetik. Bár, azért a valószínűség-számítás műveleteit – a biztonság kedvéért – mellőzném. Miről is van szó? Egyszerű: valakinek – valamely okok, információk és tények összeöltéseképp – halálhíre kel, halálhírét keltik, s amikor ez a hír szemmel látható és kézzelfogható cáfolatot nyer: szegény túlélő már-már magyarázkodni kénytelen, lelkiismeretét furdalja az a körülmény, hogy netán jóvátehetetlen csalódást okoz az őt már temetni készülő ismerősök, munkatársak, vonatkoztatási csoport, néminemű népesség, és a majdani gyászszalagos gyülekezet számára.
Mily szép temetésem lett volna, ha virgonc mód, vagy halálomról mit sem sejtve – túl nem élem ifjú életem tragikus hirtelenséggel bekövetkezett, és sokak által megkönnyezett túlontúl korai, természetesen igazságtalan végét!
Akkoriban szakmai gyakorlaton való részvételt és úgynevezett elméleti oktatást írt elő a megfelelő iskolarendszerbe integrált iskolám, melynek áldásos reformjaiból elég sok elszámolásra nem kötelezett, vagy éppen előre ledolgozott munkákból felhalmozott szabadidőm keletkezett. Egy ilyen, nem több mint két-három napos talált szünet után, munkahelyem portáján belépve a portás néni rám nézett, pillantása fölsiklott magasan a homlokom fölé, és hurutos rekedtséggel viaskodó sikoltozásban tört ki. Nem tudtam mire vélni.
Az idő tájt még volt ilyen: karton munkalapomat áthúztam a blokkoló automatán, és a portás néninek mindhiába szánt vigasztaló mormolások után nekilendültem a sivár és dohos öltöző felé, hogy munkaruhámat magamra öltve, teljesítsem az e napra rendelt és kalkulált robotom.
Alig-alig jutottam azonban a lépcsőfordulók felé, újabb hosszú „Ó!” hangzott láttamra, s mire kideríthettem volna, hogy kié is ez a felkiáltás, már nem láttam senkit, még csak nem is porzott, ahogy a hang gazdája eltűnt a csövekkel dús alagsor pókhálós labirintusában. Ekkorra már kezdett csírázni bennem egy olyasféle érzés, hogy kívülálló lettem egy bennfentes helyen, netán színesebbnél színesebb neonfényeket pislantok, de hát a megszokás ereje nem rettentett kinyitni szekrényemen a lakatot, s vetkezni-öltözni kezdtem legott, amikor kisebb, némiképp hátramaradott csoport élén munkavezetőm és tanítómesterem óvatoskodott az öltöző barikádjai közt felém, mintegy ötméternyi biztonsági teret hagyva köztem és maga, valamint az általa képviselt és a mögötte bolyban csoportosultak között.
Jó napot, Károly bácsi! szóltam udvariasan és tisztelettel én.
Jó napot… motyogta, majd köszörült a torkán, s újfent kívánt. A csendben azután hallani lehetett egynémely fölszakadt sóhajt, megcsöndesült zihálást. Nemigen volt kedvem tovább vetkőződni-öltözködni a sereglet szeme láttára; bámultam rájuk, ők pedig rám, amíg csak Vilma asszony hisztérikusan föl nem kacagott: Hát te tényleg élsz?
Nem gondolom, hogy e pillanatban sugárzott volna belőlem valamicske értelem.
Azt hiszem – válaszoltam. – Nekem legalábbis úgy tűnik. Vagy talán – óvatoskodtam: nem?!
Ide figyelj, kis hülye – ordította Lazi (ami a Lázár beceneve, és mindig így mondta: kis hülye) – megírta az újság, hogy meghaltál motorbalesetben! – A farzsebébe nyúlt és elővett egy újságot (a nevére már nem emlékszem), majd az orrom elé téve, pontosabban a képembe nyomva, harsogva olvasni kezdte: Halálhírek! Nézd és olvasd, kis hülye!
Fekete Attila 17 éves, harmadéves vendéglátóipari tanuló kismotorkerékpárjával gyorshajtás közben egy szakadékba zuhant és azonnal szörnyet halt. Na?!
Mit na?! – vettem föl a decibelt. – Itt vagyok az orrotok előtt! Nem láttok?! Nem hallotok?! – Csend, visszafojtott csend. – Nincs is motorkerékpárom! – jutott eszembe, s úgy mondtam ki, mint valami cáfolhatatlan alibit, és evvel szaggattam szét a csend rám terített súlyos fátylát. – Elírás, névazonosság, koregyezés, suli egyezés… Vagy, mert az újság megírta, meg kellett volna döglenem?!
Dehogyis… szó sincs róla… vette át és vissza a szót Károly bácsi. – Azt hittük, hogy te vagy… és elkezdtünk a temetésedre gyűjteni… Mindenki adott bele valamennyit, ki-ki, amennyit tudott…
Így hát, nem árt naponta észbe vésni – több évtizede tiszteletbeli túlélő vagyok.
Hogy Károly bácsi miképp juttatta vissza a befolyt, és vajh mekkora összeget – igazándiból nem érdekelt. Lazi – egy munkanap végén, koccintás közben annyit súgott, hogy senki egy árva fillért vissza nem kapott. Miért – kérdeztem rosszat sejtő horkantással én. – Mert torpénzt vissza nem kérünk, és torpénzt vissza nem adunk. Megy a „halálalapba”. Hiszen előbb vagy utóbb, ebbe vagy abba, kis hülye, mind beledöglünk, vagy meghalunk. Bölcsőnk a koporsónk, és koporsónk a bölcsőnk. Na, erre most mit igyunk?!

2012 december, második helyezett

Kapcsolódó írások