Egyik otthontalan társammal elhatároztuk, hogy útra kelünk Stuttgartba. Októberben erre sor is került, mivel otthontalanok vagyunk, így pénzünk nem igazán volt, ezért csak 2 db jegyet vettünk, azt is csak Kelenföldig, 90%-osat. Felszálltunk a Müncheni IC vonatra. Ez csak három helyen állt meg, így Bécsig eljutottunk, de ott kalauzváltás volt, nem mertünk tovább fent maradni, leszálltunk. Bécsben egy napot töltöttünk, mentünk volna egy helyre, ahol tudtuk, hogy meg lehet szállni, de sajnos nem volt hely. Az ottaniak elvittek valami kórház-félébe, ahol aludni lehetett (sőt tolmácsoltak is, bár volt ott is két magyar ember). Másnap irány a vonatállomás, ahol azt a vonatot vártuk amivel tegnap is jöttünk, a Müncheni IC-t. Leghátra szálltunk föl, mivel jegyünk nem volt, de szerencsénk az igen. Mikor odaért a kalauz, már csak egy megállóra voltunk, így a német kalauz elengedett Münchenig (itt ha a kalauz megbüntet, akkor le kell ülni a jegy árát).
Münchenben először a vasútállomás melletti karitászba mentünk be. Kaptunk enni két sonkás szendvicset meg teát, és kabátot, mivel ott már havazott. A karitász addig van nyitva, míg az utolsó vonat el nem megy. Kifelé menet kaptunk 10 eurót, így a pályaudvaron azon tanakodtunk mi legyen?! Eldöntöttük, mivel épp jött egy TGV vonat – ez olyan min nálunk az IC, csak ez 250 km/órával megy. Összesen két állomása van, persze minket az elsőnél Ulbában, le is tettek a vonatról. Itt jobb híján vettünk egy családi jegyet 5 euróért, bár ezt csak nyáron lehet alkalmazni, de az automata jegykiadó nem érzi a hideget, így kiadta. Sikerült még az utolsó Stuttgarti vonatra fölpattannunk.
Stuttgartban is a pályaudvarnál volt a karitász, ahová szállás címekért mentünk. De olyan rendesek voltak, hogy az Olgalekken kívül is kaptunk kávét, s szendvicset. Az Olgalek egy villamos megálló, ahol szintén van karitász. Itt lehetett ruhát kapni, reggelizni s fürödni, ezek ingyen voltak, viszont az ebédért fizetni kellett 1 eurót, de mi nem ettünk, mert itt csak olyan ebéd volt, amibe sok a zöldség, kevés a hús, mi meg fordítva szeressük. A reggelit leírom, hisz mint írtam karitász, de mégis fejedelmi reggelik voltak (nem véletlen maradtunk három hétig ott) Reggelire két fajta joghurt (natúr s gyümölcsös), két fajta sajt, három fajta szalámi (Pick, sonka s egy mozaikfajta volt), mindennap volt gyümölcs, alma vagy banán vagy szőlő. Az italok kancsóban voltak az asztalon (meleg tea, kávé s tej) mindig volt cukor s lekvár is. Vajat, azt már ritkábban tettek ki. Viszont háromféle kenyér volt, fehér, barna és toast. Ezekből annyit ehettünk, amennyit akartunk, ha elfogyott, az ablakhoz kellet vinni a tálcát és kaptunk bele. Persze németül kellet az ablaknál azokat kérni, ami nem az asztalon voltak. Én mindig az előttem állót hallgattam s úgy kértem, ahogy ő. A főnökasszonytól megtudtuk, hogy kb. 50 magyar jár oda rendszeresen enni, mivel a reggeli 7-től 11 óráig volt. Az ebéd 12-től, de mi elmentünk a belvárosi diák-konra (diák menza). A belvárosi bizonyult a nekünk megfelelőnek.
Mert ez igaz, hogy 2 euró volt naponta, de háromfogásos volt és húst hússal ehettünk. Ez már jobban bejött nekünk. Itt minden nap volt kaja, még vasárnap is.
Ez szociális étkezde, az ár jelképes volt, hiszen sokkal többet ért az ebéd. Jómagam az ebéd árát fém üdítős dobozok, s műanyag másfél literes palackok gyűjtéséből finanszíroztam. Ami érdekes volt, hogy csak az ép dobozokat s flakonokat vették vissza nem lehetett összenyomni. 25 cent volt egy darab, így nyolcból már meg is volt az ebéd.
Strassburgba is TGV vonattal mentünk, ahol megkerestük a SocialMariet, A kaja rák, kagyló, sáfrányos rizs, tej, dzsúz volt, többféle lekvár, sós sütemény és Camembert sajt (amit mi nem igazán szeretünk). Itt kaptunk 10 darabos fürdőjegyet, amit minden nap fel kellet használni s csak úgy kaphattunk volna újat, de mi csak egy napig maradtunk, a maradék fürdőjegyeket eladtuk. Abból vettünk kaját s mentünk tovább Párizsba.
Párizsban az ebédről már lekéstünk, így továbbküldtek enni egy megállóval odébb, mi úgy döntöttünk, vonattal megyünk odáig. Jól döntöttünk, mert TGV vonattal mentünk, és itt milánói makarónit kaptunk. Gondolkodtunk, maradunk éjjel, de mivel pont jött egy TGV vonat így felszálltunk. Bordeuxba ment, 6 órás út volt, s a kalauz nem tudott letenni mert nem állt meg sehol, de rendes volt, mert nem is írt fel minket.
Odaértünk s bementünk a SocialMariehez, ahol kértünk alvási, étkezési tisztálkodási lehetőségeket, s mondták, hogy három napra tudnak adni.
Ami meglepetés volt, hogy ott volt a pályaudvaron a szállás. Bordeaux-ban maradtunk három napot, nézelődtünk a városban, s harmadik nap után mentünk tovább Hendájba, ami francia határváros. Ide is TGV vonattal mentünk, ez 3 órás út volt. Hendájból gyalog mentünk át, 2 km-es híd volt, Irúnba érkeztünk, ez is határváros. Itt az Óceánban áztattuk a lábunkat, egy éjjelt töltöttünk egy ismerősnél.
Irúnból reggel munkásvonattal mentünk tovább Szent Szebasztiánig Spanyolban – itt már olyan biztonsági ellenőrzések voltak, hogy más vonattal nem tudtunk volna elmenni. Viktóriánál a kalauz ledobott, mert természetesen itt se volt jegyünk. A templomban kérdeztük meg hol van karitász, de kiderült, az nincs, csak nemzetközi befogadó van (Láger), ahol munkát ajánlottak szállás fejében s még kaptunk 5 eurót óránként, 4 órás munka volt. Itt németül vagy angolul kellet beszélgetni, mindenkivel személy szerint beszélgettek el. Naponta fizettek, én karácsonyi díszt festettem. Itt, a lágeren belül tudtuk a pénzt elkölteni, reggelit-vacsorát kaptunk. Egy hónapig maradhattunk volna, de egy hét után meguntuk, így tovább mentünk Madrid felé. Sajnos a TGV vonaton civil nyomozók voltak, akik leszállítottak Mirinda Ebrón, ez egy pici település, itt hívtak helyi rendőröket akik falhoz állítottak s kábítószert kerestek, motozás volt, nem találtak semmit így elengedtek. Nem mondták meg, hogy merre van a karitász. Utcai emberek mondták meg, merre van. Séta közben találtunk egy kiszáradt folyót, amin híd vezetett át, s ott volt a karitász. Nagyon meglepődtünk, rögtön fogadtak s ebédidő lévén, kaptunk enni is. Frankfurti leves volt, amiből annyit ehettél, amennyit akartál. Másodiknak sült krumplit meg kirántott húst adtak, akár repetát is, de nem volt külön kitéve, mint a leves. Dobozos üdítő s gyümölcs. Itt 4 napig voltunk, Bomberoszban aludtunk (a Szuper Bomberoszban, ez a tűzoltóság része volt), itt is 30 napig lehettünk volna. Kajálni ott bármeddig lehetett volna, de szállás csak 30 nap.
4 nap után tudtunk elmenni a vonattal, mert itt már nagy volt az ellenőrzés, a peronőrt ki kellet játszani. Egy trafóház mögül ugrottunk fel a vonatra, mikor már indult. Így mentünk Burgosba, ahol ismét letett a kaller. Bementünk a karitászhoz, ahol egy hetet voltunk, mindent kaptunk, ruhát-kaját, fürödni lehetett. A szállás egy templom volt, de kívülről várnak nézett ki. Hátul mentünk be, a 3. emeleten laktunk. A neve Alberger volt, ezt mindenki ismerte itt. 2 hónapot lehettünk volna, de 1 hetet maradtunk. Onnan továbbmentünk személyvonattal Don Quijote de la Mancha szülővárosába, meg is néztük a házát, a szobrát, ami mellet ott állt Sancho Panza szobra is. Itt egy pici karitásznál voltunk, ahol kiderült, magyar származású a szakácsnő. Így jól jártunk, mert mindent megfőzött, amit kértünk. Gulyást, lecsót, nokedlit stb. Elmentünk egy kórházba, ahol simán bejutottunk (kávéautomatát kerestünk), s közben kiderült, azért nincs se portás, se nővér, se senki, csak a betegek és a látogatók, mert hétvége volt, s nem dolgoztak a munkások. Itt 3 napot voltunk, s továbbmentünk személyvonattal Valladolidba.
Valladolidban van a király kertje, ami mögött mi is laktunk (egy kórház, benne egy mentőállomás, oda helyeztek el minket) Volt itt is karitász, de ott nem lehetett aludni, csak enni meg fürödni s ruhát kérni. Itt egy hetet maradhattunk volna, de mi öt nap után mentünk tovább. Ők voltak az egyedüliek, akik adtak volna utazási utalványt vasútra, ha spanyolok vagyunk, de mivel mi nem vagyunk spanyolok, nem adhattak még Madridig se, ahova el akartunk jutni.
Így jobb híján megint lógtunk a TGV vonaton, azzal értünk Madridba. Elmentünk az Agyúmentához (itt a városházát így nevezték), ahol kijelölték a szociális szálláshelyünket, ami Lagúna metró-állomáson volt, egy befogadó kórház, ahol csak külföldiek voltak. A szociális munkások spanyolok voltak, akik spanyolul, angolul, franciául és németül beszéltek. De olyan szerencsénk volt, hogy épp ott lakott egy magyar hölgy, így ő lett a tolmácsunk. Ő már két éve ott lakott, szociális asszisztens volt. A tolmácsolás segítségével maradhattunk volna 3 hónapig, de 2 hetente kellet volna bejelentkezni. Itt a felvételi személyes beszélgetésből állt. Mi nem sokáig bírtuk, mert ott nem volt rendes ágy, hanem olyan volt, mint nálunk a fogorvosi szék s ez nekünk szokatlan volt aludni. Kaptunk mantát (pokrócot), mert hűvös volt éjjel. Minden nap volt mosás, este leadtuk a cuccot, s reggelre tisztán kaptuk vissza, éjjelre pizsamát kaptunk.
A táskánkat is elzárták, hogy nehogy lopás legyen, így előzték meg.
Mikor reggel kimentünk, elkérhettük, de aki nem kérte el, annak bent maradhatott a szekrényben a csomagja. Ami jó volt, hogy este 10-től lehetett bemenni és hajnal egyig lehetett enni. Volt ott tej, kávé, kakaó, narancs-dzsúz s ananász, hideg élelem volt. Kolbászos szendvics, keksz, stb. 20 órától éjfélig lehetett tévézni, s hajnal 1-től volt villanyoltás, reggel fél nyolckor volt ébresztő s 8-tol kellett kimenni. De aki beteg volt (volt orvosi papírja róla), az bent maradhatott, s ők kaptak háromszori étkezést. Akik kimentek, azok hideg reggelit kaptak fél 8-tól 8 óráig.
Egy hét után továbbmentünk TGV vonattal Albacetébe, ahol szintén elmentünk az Agyúmentához, ahonnan elküldtek az Interpool mellé, ahol volt egy Kassza nevű szálláshely, ahol kimondottan külföldiek voltak, de a 3 szintes épület alsó szintjén voltak azért spanyolok. Itt hat napig maradhattunk, teljes ellátást kaptunk, hat nap után kértük a hosszabbítást, de elutasították, így tovább kellet menni Valenciába TGV vonattal. A Karitászhoz küldött az Agyúmenta, a Karitász is továbbküldött egy Kasszához, akik nem tudtak fogadni, egy másik Kasszához küldtek, s mivel minden rosszban van valami jó, így mi jól jártunk, mert itt egyből munkát is ajánlottak (narancsszedést), amit be kellet jelenteni az Agyúmentához, ahol egyből lett szállás is, mint később kiderült a kormányzati negyed mögött, itt egy hónapig dolgoztunk. Két hétig kifizettek rendesen, a másik két hétben már nem fizettek ki, ekkor már nem az Agyúmentánál dolgoztunk, hanem egy magyar narancsültetvényesnél (840 euró maradt ott). Hiába mentünk el rendőrségre, konzulátusra, hiába volt szerződés, a pasi lelépett, így nem tudtak vele mit tenni. Így nem tudtunk elmenni Ibizára, mert ott 500 euró lett volna a letelepedés. Ennek hiánya miatt fordultunk vissza.
(A hajó elvitt volna, 55 euróért, de csak úgy lehet munkát kapni, ha megvan a letelepedés).
Albacete, Madrid, aztán már csak Irúnig mentünk. Ott váltunk szét a barátommal. Én mentem Párizsba, ő Stuttgartba. Párizsban még másfél hónapot voltam. Megismerkedtem egy pappal, aki magyar származású volt.
Ő segítet nekem, voltunk az Eiffel toronyban is. 30 centért minden nap uszodában voltam, a szociális helyeken ettem, meg a plébánián. Volt ott egy hely, a Samu de szociál, itt csak külföldiek voltak. Sajnos nem volt munkám s nem volt ki bejelentett volna, így el kellett jönni onnan. Hiába voltam a magyarok klubjában is. Úgy tervezem, hogy idén ősszel viszszamegyek, mint turista.
Akkor majd megpróbálok munkahelyet keresni, s ott maradni a jobb jövő reményében.
A buszjegyemet már le is foglaltam.
VÉGE (egyelőre)
Likes
Nincs hozzászólás