Az idősödő férfi a vásárcsarnok árkádjánál álldogál a pirkadatot követő kora reggelen. Egy dobozos colát kortyolgat. – Én, kérem tisztelettel, United States of America-i colát iszom – jelenti ki fennhangon magában. Június hónap és hűvös, pár celsius fokkal kevesebb az átlagnál. Rágyújtana egy cigarettára, hát igen: ha volna. Mondhatni bosszankodik egy TV reklámon. Egy ismert sör az igaz barátságot hirdeti. Maga a barátság egy eléggé szociálisan motivált szó. Nem érti az egészet. Így álldogál és emlékezik az egyszeri fiatalos önmagára. Tarnai Zoltán, ki most a 74. évét tapossa. 1965-ben, huszonöt évesen kiutazott Bécsbe, mint turista, s meg sem állt egy német kisvárosig. Majd félévre rá Bonnba költözött. Két elegáns étteremben is zenélt estről-estre néhány zenésztársával. Egyre-másra tanulta az ottani slágereket, és persze a nyelvet. Hét évet követően élt egy lehetőséggel, és egy luxus óceánjáró hajón bejárta majd az egész világot, mint zenész. Második évében a hajón már saját egy órás műsora is volt. Egy szál gitárral country dalokat énekelt. Otthagyta a hajót, egy nagyobb összeg pénzzel New Yorkban telepedett le. Közel tíz évet élt a nagyvárosban. Bronxban egy bárban zenélt. Ahogy a német, úgy az amerikai állampolgárságot sem vette fel, megmaradt, aminek született, magyar embernek. Egyedül a honvágy fájt neki, egyszer végigsétálni a Duna-parti sétányokon, a belvárosban. Röghöz kötött, szélfútta álomnak tűnt az egész. 1984 őszén jött haza az országba, félt egy kicsit a fogadtatástól. Végül is néhány hivatalos űrlapot töltött ki, és a pecsétet követően a hivatal is elismerte – újra itthon – státuszát. Hamar rátalált a Pipacs nevű zenés bandára, csatlakozott, mint basszusgitáros. Húsz éven át keresztül-kasul bejárták az egész országot, fizettek és ők eljátszották a talpalávalót. És ennek is vége lett. Megismerte Rózsikát, az asszony két évvel volt fiatalabb nála, özvegy, és két nagy fia már kiröppent a családi fészekből. Rózsikának egy nagyon pici lakása lett végül, a kelenföldi vasútállomástól öt percre. Nyolc év együttélést követően az asszony Zoli bácsira haszonélvezeti jogot jegyeztetett a közjegyzőnél, ha ő meg találna halni, a férfi ne kerüljön az utcára. Zoli bácsi nagytételben csempész cigit árult, néha felment a Várba és egy szál gitárral mindenféle dalokat játszott, ez is egy kis pénzt jelentett.
Majd Rózsika nagyon beteg lett, vastagbél daganatot állapítottak meg. A férfi a feketepiacon szerezte be a tiltott morfin gyógyszereket. Rózsikának embert próbáló fájdalmai voltak az utolsó három hónapban. Meghalt és eltemették. Az asszony fiai két napra a temetést követően lecserélték a lakás zárait, így Zoli bácsinak maradt a „csillag hotel” köztéri padja. Ő nem pereskedik. Megvan így, őszre meg csak adódik valami. Egy idősebb nő lép hozzá. – Cigaretta, olcsó cigaretta??! – Zoli megkérdezi, milyen cigaretta. Töprengő arc, tekintetével hunyorít, amint kér egy kóstolós szál cigarettát. Előző este óta nem gyújtott rá, parázsra szívja a dohányt, és kritikusan hümmög. – Érdekelne a cigaretta, majd holnap is jövök – s otthagyja az enyhén szitkozódó nőt. Kilép az árkádok alól, a megállóban egy román férfi állítja meg. – Horgászbot, nagyon olcsó! Zoli bácsi kezébe veszi a botot, teleszkópos, nézegeti, majd felcsattan a hangja. – Dehát holnap megyek Afrikába, a sivatagban hol pecázzak?! A román gyerek csak néz rá. A férfi suhogtatja a botot. – Igaz, a nyár végén Floridába is megyek, lehet ezzel a bottal cápára menni? A román gyerek kirántja kezéből a horgászbotot, és elsiet a közeli kis utcába. Zoli bácsi úgy dönt, a Lehel téri piacra megy, egy húsboltban kisegít: göngyöleg, söprögetés a feladata. Egy-egy kávéra meghívják és mindig elteszik neki a szalámivégeket. Igen, az új metró, sokadszorra rácsodálkozik. Utazik, egy szőke középkorú hölgy áll mellette. – Elnézést Asszonyom, Kecskemétre mennék, át kell szállnom valahol? A nő csak néz rá, láthatóan nem érti a helyzetet. – Tudja hölgyem, forintos pálinka, Kecskemét. – Az ajtó melletti ülésen két fruska. Zoli bácsi szavait követően általános vihogásban törnek ki. – A bácsi Kecskemétre… az új metróval! – szinte visonganak, amint a férfi kilép a metró kocsiból. Egykedvűen baktat, a csarnok előtt Ágit pillantja meg, ki újságot árul. Haragszik a lányra, azt volt képes mondani neki előző nap: – Menjen egy elfekvőbe, és pihenje ki magát! – nem szól semmit. Térül-fordul egy zacskó vagy fél kilónyi szalámivég, biztosított a vacsorája. Igen, a szegényes és gazdag életforma. A csarnokban tud venni 479 Ft-ért egy kiló fokhagymás felvágottat, míg egy plázában egy márkás sportcipő, amint látta, 49.990 Ft-ot taksál. Mint Fokváros felhőkarcolói és szomszédos nyomornegyedei. Metró, majd villamos. Utazik. Elmegy a tujával egy jó darabon.
Visszasétál a Körtérig és már este is van. A megmaradt óriásplakátokat nézi a választásokat követően. Megdobban a szíve a Miniszterelnök Úr fényképére tekintvén. Hirtelen ötlet hatására betér a háromcsillagos szállodába. Egy újságban látott hirdetést, szobát lehet kivenni, mondhatni elfogadható áron. Az információs pultnál fiatal huszonéves férfi. Zoli bácsi elmondja, hosszabb időre szeretne szobát bérelni. Mint megtudja, napi árakat számolnak, huzamosabb időre bizonyos engedményt is adnak. – Végül is mennyi időre szeretne szobát lefoglalni? – a kérdésre Zoli bácsi hümmög. – Mondjuk úgy száz évre! A recepciós meghökkentségére az öreg kis szatyrából zsebszámológépet vesz elő, oszt-szoroz. – Tehát akkor a Kajmán szigeteken keresztül utalom az 50 milliót, USA dollárban az önök számlaszámára. Rendben?! – A fiatal recepciós röpke zavarát nyájas mosoly követi, amint válaszol a kérdésre. – Nyugodjon meg Uram, azonnal beszélek a hotel igazgatójával, holnap érdeklődjön a szobafoglalást illetően. – Zoli bácsi megértően hümmög, majd „alásszolgálja!” köszönéssel kilép a hotelből. Késő délutánra jár az idő, úgy dönt, felsétál az Izsáki borozóig, iszik két kisfröccsöt. Szombat van, húzzák a lottószámokat, az ő kitöltött szelvénye a zakója belső zsebében van. Bizonyos benne: a jövő héten már a Waldorf Astoria Hotelben fog reggelizni.
2014 Május
2. díj
