Az énvesztés súlyos és jelentős traumát vált ki. A sikertelenség egy bizonyos foka megsemmisítő hatású. „Semmirekellő”, „sehonnani senkiházi” vagyok. Az ember teleologikus lény, céljai vannak, aköré szerveződik élete, mindennapi tevékenységei – még ha nem is mindig tudatosan. A célvesztés énvesztéssel jár.
A fedél nélkülivé válás az életfolyam egyik kiemelkedő traumája1. Ez a trauma nem jár magában. Sokszor szorosan összekapcsolódik a férfi (női) szerepre való alkalmatlanság traumájával („és akkor egyszer csak megcsalt a feleségem – hát elhúztam”), a szülői szerep, a munkaképesség, az eltartó képesség megszűnésének traumájával. Ilyenkor alapszerepek sérülnek.
A traumáról nem jó beszélni, ebben a helyzetben sikertelennek, bukottnak, vesztesnek, gyengének bizonyultunk. A traumát sokszor nem tudjuk, nem akarjuk feldolgozni. Nem akarjuk magunk előtt sem bevallani az igazi okokat. Eltemetjük. Ami és ahogy megesett velünk, azt szégyelljük. Addig működik a szégyen, amíg a trauma fel nem oldódik.
A fedél nélkülivé válás traumája kettévágja az ember életét.
Előtte volt valaki, utána senki lett. Mintha két élet lenne. Egy „civil” élet, amikor még volt munka-család-lakás (amikor még megvolt a „társadalmi tagság”) és egy hajléktalan élet. A szégyen és a trauma az „előző életet” zárójelbe teszi, eltemeti, mintha nem is lett volna, mintha nem is én lettem volna, az valaki másnak az élete, az az előző énem élete. Ma ez vagyok (önmegjelölések2): csöves (12), rokkant csöves, fedél nélküli csöves, önkéntes csöves, csöves-otthontalan, csőlakó, utcán élő ember, nyomorék, csavargó, földönfutó(2), földönfutó szakadt, hontalan (2), nincs lakása, nincs otthona, félhajléktalan, szerencsétlenül járt, szerencsétlen idétlen, reménytelen, reménytelen eset, kilátástalan (5), szomorú tanult ember, hülye helyzet, nincs semmije, rossz, szar (11), kegyetlen szar, kirekesztett a világból, nem ingyenélő, öntör-vényű, öntörvényű tahó, kellemetlen, a rendszer áldozata, „nulla, csóró szegény”, nagyon nyomorult, szegény, szociális rászoruló, „csak turista Pesten”, hülye.
Fedél nélküli lét – az öngyilkossági kísérlet egyik formája
Semmiképpen nem általánosítható minden fedél nélkül élőre, de mégis rögzítenünk kell azt az összefüggést, mely az utcán élés és az öngyilkosság között fennáll. Amikor a fedél nélküli lét a teljes, egzisztenciális perspektíva-vesztéssel párosul, meneküléssel és bezárkózással, olyankor majdnem ugyanolyan jelenséggel találjuk szemben magunkat, mint amikor valaki öngyilkos akar lenni, arra készül. Az utcai szolgálatok dolgozóinak ilyen esetekben ugyanolyan kommunikációs helyzetekkel kell megküzdeniük, mint egy öngyilkossági kísérletet elkövető esetében. „Úgy jó nekem, ahogy van”, „hagyjanak engem békén”, „semminek sincs úgysem értelme”, „nem megyek sehova”. Az alkoholos önpusztítás is olykor a lassú öngyilkossággal egyenlő, s ez is jelen van a fedél nélkül élők körében. A lassú öngyilkossági kísérletnek ez a formája hosszú, tartós, fel nem oldott krízis és trauma következménye.
1 – „…az otthon elvesztése, háborúban, földrengéskor vagy családi válságok következtében, az emberi élet egyik legnagyobb traumája. Otthonát elvesztve az ember hirtelen újra lecsupaszodik, törékennyé s védtelenné válik egy idegen világban.” Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Egy civilizáció-elmélet vázlata. Helikon Kiadó, 1997.
2 – Zárójelben a többször előforduló azonos megjelölések gyakorisága. Megkérdeztük, hogy „Mondhatjuk-e azt, hogy Ön hajléktalan?”, majd feltettük azt a kérdést, hogy „Milyen más szóval tudnánk legjobban jelképezni az Ön helyzetét?”. Az erre adott szó szerinti válaszok szerepelnek itt.
Megjelent a „Tégy az emberért! Otthontalanul…” sorozat „Az utcák népe” c. kötetében
A kötet megrendelhető:
postán: Vida Judith, BMSZKI, 1134 Bp., Dózsa Gy. u. 152, vagy
emailben: vida.judith@bmszki.hu