Felvetődik a kérdés, hogy miért váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során.
Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt.
Ellenkezőleg. Munka nélkül is sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy éppen fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk részlegesen utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.
Foglalkoztatott, munkanélküli
Mit is hoztak ezek az évek, amikor az általunk megkérdezett, jelenleg fedél nélkül tengődő emberek elérkeztek az egzisztencia-teremtés, otthonteremtés, berendezkedés korszakába? A 80-as évek igen alacsony és lassuló gazdasági növekedése a 90-es évek elejére recesszióba csapott át. Ez a gazdasági válság egészen 1994-ig tartott, a mérhető növekedés pedig csak 1997-ben (az ún. Bokros csomagot követően) indult meg. A foglalkoztatás közel tíz éven keresztül folyamatosan, évről-évre megállíthatatlanul csökkent egészen 1997-ig. Közben az infláció régóta nem látott méreteket öltött, a fogyasztói árak növekedése hét éven keresztül minden évben meghaladta a 20 %-ot!
Nemhogy a nettó, de még a bruttó keresetek növekedése is több éven keresztül jelentősen elmaradt az árak növekedésétől, ami azt eredményezte, hogy egyes években 5-10 %-kal csökkent a teljes lakosság reálkeresete.
Mindez hatványozottan érintette a tartalékokkal nem rendelkező háztartásokat, az átlagos, illetve átlagosnál alacsonyabb keresetű háztartásokat, illetve azokat, akik ebben az időszakban elveszítették jövedelem-forrásukat, munkájukat. A státuszvesztés ebben az időszakban tömeges méreteket öltött. Legfeljebb azon csodálkozhatnánk, hogy a teljes énvesztés, egzisztencia-vesztés milyen megtartó erők hatására nem vált annál is tömegesebbé, mint amilyen mértékben így is megtapasztalhattuk.
Emberek százezrei veszítették el ekkor munkahelyüket. A 90-es évek során, hosszú időszakon keresztül a hivatalos (regisztrált) munkanélküliségi ráta meghaladta a 10 %-ot országosan, egyes régiókban ennek két és félszeresét, egyes településeken a 40-50 %-ot. Ezeken a helyeken otthonteremtésről, berendezkedésről szó sem lehetett ezekben az években. A primér túlélés is kérdéses volt. 1992 és 1996 között minden évben több mint félmillió munkanélkülit regisztráltak (1993-ban közel 700 ezer munkanékülit).
Kérdezetteink ekkor végezték volna el (ha elvégezték volna) szakiskoláikat, kezdtek volna munkába állni…
De a munka nélkül maradtak egy jelentős része nem is regisztráltatta magát, vagy egy idő után kikerült a nyilvántartásból (erről számos időközi intézkedés is „gondoskodott”). Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy a ténylegesen foglalkoztatottak száma az 1991. évi 4,5 millió főről 3,6 millióra süllyedt 1996-97-re, s azóta is csak lassan emelkedett 3,8 millió főre. Közel 1 millió ember végleg kikerült a foglalkoztatotti körből.
Ismét csak azt kérdezhetjük: mindezek ismeretében melyek voltak azok a megtartó erők, amelyek megvédték a társadalmat a még nagyobb széteséstől, a családokat a még radikálisabb státuszvesztéstől, az emberek százezreit a még súlyosabb egzisztencia-vesztéstől. Mert ennek ellenkezőjéről nincsenek kétségeink: ezek a folyamatok számos család elnyomorodásához vezettek, számosan nem voltak képesek elkezdeni az egzisztencia-teremtés hosszú folyamatát, számtalan egyéni és családi krízis következhetett be mindezek hatására is.
