Történeti-statisztikai háttér – részletek 3.
Felvetődik a kérdés, hogy miért váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során?
Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt. Ellenkezőleg. Munka nélkül is sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy éppen fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk részlegesen utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.
A represszív (elnyomó) intézkedések szerepe
A szabadon, vagy félig szabadon választható „puffer” megoldások mellett ott vannak azok az eszközök, intézmények, melyek büntetnek, üldöznek, a társadalom szeme elől (a közterületekről) eltüntetnek, elzárnak bizonyos magatartásokat, helyzeteket, embereket. Az ilyen represszív eszközök is hatékonyan közrejátszhatnak abban, hogy különböző válsághelyzetekbe került emberek ne váljanak tartósan fedél nélküliekké. Az ilyen kényszerítő eszközöknek lehetnek részben megelőző, preventív, pontosabban megfélemlítő hatásuk, részben effektíve fedél alá kényszerítheti az érintetteket (pl. elzárja, börtönbe csukja).
Márpedig a korábbi időszak során ilyen, a „represszív prevenció” eszköztárába tartozó intézmény több is működött. A legkiterjedtebb, bár nehezen nevesíthető eszköz maga az általános büntetőpolitika volt, mely akár csip-csup ügyekért, helyzetekért, magatartásokért elzárásra ítélte az „elkövetőt” . Közelebbről: például 1998-ban mintegy 600 ezer bűncselekmény elkövetését regisztrálták az országban, ezzel párhuzamosan 140 ezer elkövetőt azonosítottak, s 11 ezer embert ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre. Ezzel szemben például 1971-ben csupán 123 ezer bűncselekmény elkövetését regisztrálták, 82 ezer elkövetőt azonosítottak, de közel 20 ezer embert ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre. Ezekben az évtizedekben a börtönök a túlcsordulásig tele voltak, a mintegy 15 ezer „férőhelyen” folyamatosan 18-20 ezer fogvatartottat „tároltak”. Az elzárások ilyen kiterjedt rendszere azonban kiegészült néhány olyan speciális intézménnyel is, melyek még ennél is célzotabban érintették azokat az embereket,élethelyzeteket, melyekkel ma szabadlábon találkozhatunk a mindennapi életben, vagy éppen munkánk során. Ilyen volt az alkoholisták kötelező munkaterápiás intézeti kezelésének előírása, melyet 1974-ben vezettek be. A Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézet 1990-ig működött Nagyfán, a 80-as években folyamatosan 1200-1500 „elítélt” volt benne elhelyezve. Rajtuk kívül voltak a kényszergyógykezelésre és elzárásra beutaltak, hasonló nagyságrendben. Nem véletlen, hogy a 80-as, 90-es évek fordulóján kihirdetett részleges amnesztia – akkori emlékeink szerint – jelentős hatást gyakorolt a látható hajléktalanság tömeges megjelenésére, az ún. hajléktalan-ellátás kialakulására. (Akkor 15-20 ezer emberről szólt a szóbeszéd, a statisztika 3000 elítélt kiszabadulását mutatja.)
A „represszív prevenció” eszköztárának további elemei közé tartozott az ún. „közveszélyes munkakerülés” és a „ref”, a „rendőri felügyelet” alá helyezés, valamint a „kitiltás”. A közveszélyes munkakerülés büntetése kíváló találmány a csavargó, nem dolgozó, vagy éppen munkát nem találó, olykor a szezonális, vagy idénymunkát éppen nem végzők elrettentésére, megfélemlítésére, az ilyen helyzetek közterületekről történő eltüntetésére. (Munkaerő-piaci és szociális intézmény-rendszer sem kell hozzá, csak rendőrség és fogdák, börtönök.) A csavargó „elemek” kezelésének ez a represszív módja régi, száz éves múltra visszatekintő hagyományokat követett hazánkban. Csupán egy év alatt, például 1977-ben 2600 embert érintett az ilyen okból történő rövid idejű elzárás (mely persze bármikor, bármilyen gyakorisággal megismételhető volt). Vagy más megközelítésben, 1985-ben például (alig egy-két évvel a rendszerváltás előtt) 5780 esetben folytattak közveszélyes munkakerülés” miatt szabálysértési eljárást az érintettek ellen.
A rendőri felügyelet alá helyezés kellemesen pótolta az utógondozói, pártfogói rendszer hiányát. Részben „enyhe” represszív prevenciós eszközként is használható volt, részben a fogvatartás után állandó felügyeletet, kontrollt biztosított az érintettek, az érintettek magatartása felett. (Például dolgoznak-e, rendesen laknak-e valahol, egyáltalán, megfelelő magatartást tanusítanak-e.) A „kitiltás” már elleplezni sem akarja, hogy egyszerűen az a célja, hogy az adott magatartást tanusító ember egyszerűen tűnjön el az adott településről, vagy településrészről, ott – láthatóan – ne tartózkodjon, ne folytassa tevékenységét. (A ref és kitiltás gyakran együtt jártak: egy adott településről kitiltottak valakit, miközben folyamatosan meg kellett jelennie a másik település rendőrségén, hogy bizonyítsa, valóban ott tartózkodik.)
Aki véletlenül koldult, kéregetett, munkakönyves munka nélkül csavarogott, közterületen botrányt okozóan alkoholizált, esetleg éjszakáját is közterületen töltötte volna, alkoholos állapotban ott elaludt stb., az számíthatott e represszív eszközök alkalmazására.
Ezt a mindennapi rendőri gyakorlat és szabályozás is ösztönözte: mivel hivatalosan ebben az időben hajléktalanok nem léteztek Magyarországon, ezért rájuk vonatkozó jogszabályok sem léteztek. Kivéve a rendőri eljárásokra vonatkozó szabályokat, melyek szerint „önmaga védelme érdekében be kell kísérni” – mármint az őrszobára – „a magával tehetetlen, erősen ittas állapotban lévő személyt, ha közbotrányt nem okoz, vagy a közrendet, a közbiztonságot nem zavarja, de a közterületről, illetve az egyéb nyilvános helyről eltávolítása szükséges, (c) az ön- és közveszélyes, a magával tehetetlen, a hajléktalan, a bármely okból gyámoltalan személyt, (d) az eltévedt, vagy csavargó gyermeket, a csavargó fiatalkorút,… ” Elő kell állítani, s őrizetbe is vehető … „aki a rendőr felszólítására nem tudja magát hitelt érdemlően igazolni, akit a kitiltás, vagy a rendőrhatósági felügyelet szabályainak megsértésén a rendőr tetten ért, akivel szemben közveszélyes munkakerülés gyanúja merült fel… stb.” (A belügyminiszter 1/1985.(II.1.) BM sz. rendelete a személyi szabadságot korlátozó rendőri intézkedésekről.)
Egy, a Fővárosi Tanács VB számára 1982-ben született BRFK tájékoztató jelentés – melynek már a címe is beszédes: „A fővárosban élő állandó munkahely nélküli, hajléktalan antiszociális magatartású és egészségügyi ellátásra szorulók helyzetéről”(sic.) szerint: „Budapest sem mentes a világvárosokra jellemző lumpen réteg újratermelődésétől. Míg azonban a nyugati nagyvárosokban e lumpen réteg kitermelődése, számszerrű növekedése elkerülhetetlen következménye a társadalmi berendezkedésnek, addig nálunk e réteg éppen a társadalom nyújtotta lehetőségeket visszautasítva, a kínálkozó emberibb életről lemondva választja ezt az életformát.”
De mely jellemzők alapján lehet körülhatárolni a „lumpen elemek” körét – teszi fel a költői kérdést a jelentés készítője. „Szubjektív oldalon alapvetően a csavargó, munkátlan életvitel, a henye, élősdi magatartás” alapján. Mindenki munkához, vagy ha arra rászorul, egészségügyi, szociális ellátáshoz juthat, „nincs tehát objektív társadalmi alapja annak, hogy emberek a társadalom perifériájára szorulva munkakerülő, csavargó életmódot folytassanak, illetve betegen, elhagyottan pályaudvarokon, búvóhelyeken tengessék életüket”. Úgyhogy bizony „nem nézhető tétlenül tovább a társadalom perifériájára került, antiszociális magatartású emberek helyzete.”. Egyébként a rend őrei precíz adatlapos felmérést végeztek e körben (a már említett előállítások módszerével), s azt találták, hogy ezeknek az „elemeknek” a 66%-a foglalkozásnélküli, vagy alkalmizik, 61%-a büntetett előéletű, 18%-a cigány származású, 73%-ának nincs meg a 8 általánosa, 59%-uknak nincs budapesti bejegyzett lakcíme stb.„ (Győri Péter: Vannak-e jogaik a hajléktalanoknak? Megjelent: Mozgó Világ, 1996/12., Hajszolt Hírlap, 1997/2)
Nyilvánvaló, hogy az időben visszafele haladva, ma már nem tudjuk rekonstruálni, hogy mindazon helyzetek közül, melyekkel napjainkban találkozunk a fedél nélkül élők, vagy hajléktalan szállásokon lakók körében, mennyit és hogyan „tüntettek el”, „oldottak meg” ezek a represszív eljárások, intézmények. De nem kétséges számunkra, hogy fontos szerepet játszottak abban, hogy nem volt tömeges látható hajléktalanság hazánkban a 80-as éveket megelőzően. A földönfutókat más szervek karolták föl…
Az a jelenség azonban nem a múlté, hogy a különböző kényszerű „intézményi lakhatási formák” – a bentlakásos állami nevelő intézetek, a büntetésvégrehajtó intézmények, a bentlakásos pszichiátriai intézmények és a hajléktalan szállások – férőhely-kapacitása és a bennük elhelyezettek, bennük lakók száma továbbra is kölcsönhatásban van egymással, mindaddig, amíg bizonyos helyzeteket, magatartásokat, létmódokat így, vagy úgy, ilyen intézményekbe próbál (ki)szorítani a társadalom többsége.
