interjú Lőrincz Norberttel, a Hajléktalanokért Közalapítvány kuratóriumának elnökével
– Mindenek előtt engedje meg, hogy – ha jókora késéssel is – gratuláljak kuratóriumi elnöki kinevezéséhez. A közalapítványról is kérdeznék majd, de kezdjük az elején. Miért választotta a szociális szakmát?
– Mélyen vallásos családi háttérből érkeztem. A segítő attitűd a család része volt, és ez a mai napig is megvan. Ma is, édesanyám az összes ismerősünknek süt-főz, ha éppen valaki beteg. Neki automatikus dolog ilyenkor, hogy beindítja a sütőt, és viszi mindenhová az ételt. Az igazán első maghatározó élményem ebből a szempontból az apai nagyapámmal kapcsolatban volt, aki falun élt, egyszer bevitt a nyári konyhába. Gyönyörű almák, körték voltak ott, és én kivettem egy negyedkilós, piros almát, hogy én azt választom. Jól van fiam, akkor ezt most fogod, és átviszed a kedvesnővérekhez! – Ez volt az alapvető lecke, amit én valamikor megtanultam. Nem szabad, hogy csak kizárólag magamért éljek, és nem szabad, hogy kizárólag magamra gondoljak, hanem gondolnom kell azokra az emberekre is, akik körülöttem élnek. Ő a maga egyszerűségében valóban támogatta a nővéreket.
Édesapám autószerelő volt, így műszaki vonalon tanultam, diplomáztam is, de ahogy elvégeztem a főiskolát rögtön szociális területen helyezkedtem el, szociális segítőként. Asztalosi státuszban, mert akkor még nem volt szociális munkás szak. Így kezdtem igazából a szociális vonalon dolgozni.
– Mit tevékenykedett a HKA-ba kerülése előtt?
– Amikor a szakmába kerültem, akkor az Egyesített Szociális Intézmények nevezetű szervezetnél dolgoztam, ahol szociális otthon, családsegítő, idősek ellátása folyt. Rögtön utcai szociális munkát kezdtem el végezni. Ez még 1991-ben volt Tatabányán. Majd utána egy ideig dolgoztam Budapesten, a Budai Drogambulancián. Van egy egyesületünk. Ez az Utcai Szociális Segítők Egyesülete, amelynek alapító tagja vagyok. Ennél az egyesületnél dolgozom gyakorlatilag 1996 óta. Főként én utcai szociális munkát végeztem. 1995-től pedig tanítok a Wesley-n és a Széchenyi Egyetemen, valamint az ELTE-n. Főként utcai szociális munkát, illetve és ennek mindenféle speciális dolgait.
– Hogyan lett a HKA kuratóriumának elnöke és mi a feladata?
– Gyakorlatilag már három éve a kuratórium tagja voltam. Kuratóriumi tagként láttam az alapítvány életét és működését. Az összeférhetetlenségi törvény miatt távozó elnök, Vecsei Miklós úr kért fel erre a pozícióra első körben. A kuratórium egyetértése mellett. Azonban a minisztérium és a kormány hozzájárulása is kellett a kinevezésemhez, hosszas folyamat volt. Nekem is le kellett mondanom az egyesületem elnökségi pozíciójáról. Tavaly ezt meg is tettem, hogy ne legyen probléma.
– Milyen munkát végez a közalapítvány és Ön?
– Az alapítványnak kettős funkciója van. Egyrészt működtet intézményeket itt Budapesten. Ilyen például a PRO-DOMO rehabilitációs szálló és mellette az éjjeli menedékhely, a Jászberényi úti átmeneti szálló és éjjeli menedékhely, valamint a Szobi utcai intézmény, ahol nappali melegedő és hajléktalanokat ellátó egész napos egészségügyi centrum van. Emellett elsősorban a vidéki szervezeteket kívánja támogatni pályázati lehetőségekkel. A minisztérium a közalapítványon keresztül támogatja a vidéki szervezeteket. Ez úgy működik, hogy a minisztérium minden évben meghatároz egy keretösszeget, amit gondol a vidéki hajléktalan ellátó intézmények fejlesztésére, és ezt a keretösszeget átadja a közalapítványnak, és mi pályázati módszerekkel szétosztjuk a vidéki szervezetek között. Kiírjuk, elbíráljuk, felügyeljük a pályázatokat. Az intézményműködtetés mellett, tehát forráselosztó funkciója van a közalapítványnak. Az Összefogás Közalapítvány a budapesti ellátó szervezeteket hivatott ellátni, és a Hajléktalanokért Közalapítvány, mely elsősorban a vidéki szervezeteket.
– Hogyan képzeli el a hajléktalanság csökkentését?
– A közalapítvány – Győri Péter és Maróthy Márta vezetésével – hajléktalanügyi stratégiát dolgozott ki (szövegét ld. http://www.hajlektalanokert.hu/dokumentumok/tanulmanyok/merre_tovabb.doc). Az ebben leírtakat kellene elsősorban megvalósítani. Ennek egyik fontos pillére az, hogy a lakhatás és a lakhatás megőrzését kellene valamilyen szinten segíteni, vagyis az emberek ne essenek ki a saját lakhatásukból. Másrészt a meglévő hajléktalan ellátórendszert kellene kicsit átalakítani, hatékonyabbá tenni. Fejleszteni kell az elsőlépcsős dolgokat, mint az utcai szociális munkát. Ha valaki mégis kipottyan, akkor minél rövidebb idő alatt próbáljuk őt vagy integrálni a társadalomba, vagy ellátóintézménybe juttatni, hogy kevesebbet sérüljenek akár fizikálisan, akár mentálisan. Ami még nagyon fontos lenne, hogy az egyes szakmák összeérjenek. Amikor arról beszélünk, hogy mondjuk, van egy hajléktalan ember az utcán, aki egyébként pszichiátriai beteg, vagy alkohol problémával küzd, akkor ezeket a pontokat lehessen összekötni. Célunk, hogy minél komplexebb ellátást kapjanak az ügyfelek. Ezek Angliában a bizonyos nappali centrumok, ahová beesik egy hajléktalan, drogos vagy prostituált, akkor a fogadópultnál elirányítják a megfelelő szolgáltatáshoz. Ott foglalkoznak vele hatékonyan, és az ő problémájára keresnek megoldást. Amenynyiben gyors megoldást nem találnak, akkor a fenti szinteken elhelyezik az ügyfelet. Ilyen típusú ellátásokra lenne szükség hazánkban is, annak érdekében, hogy minél gyorsabban lehessen reagálni a dolgokra. Van követendő példa, hiszen négy-öt év alatt Londonban harmadára tudták csökkenteni az utcán élő hajléktalanok számát. Ezt úgy tudták elérni, hogy a lakhatási koncepciót fejlesztették. Így csak az a harmad maradt az utcán, akik ezt kimondottan életvitelüknek tekintik. Az ő vészhelyzeteik kezelésére pedig kell egy erős utcás mag, aki ezeket, az embereket ismeri, feltérképezi, és ha szükséges, ellátja.
Fejlesztenünk kell a szociális munkát, hogy valóban hatékonyan tudja ellátni azokat a gondozottakat, akik kint vannak az utcán. Jelenleg átláthatatlan, kik végeznek utcai munkát, és kik nem. A törvényi szabályozás miatt olyan szervezetek is bejelentkezhetnek utcai szociális munkát végezni, akik a gyakorlatban nem is találhatók meg az utcán, nem dolgoznak. A másik probléma, hogy például a kerületben is úgy működik egy szervezet, hogy nincsen gépkocsijuk és más infrastruktúrájuk, ami szükséges ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak dolgozni. Hivatalosan hatvanegynéhány utcai szervezet van bejegyezve, de vannak akikről nem tudjuk, hogy hol vannak, és mit tesznek. A spekuláció a szociális szférában is felütötte a fejét. A gazdasági válság idején ez a legújabb trend úgy mond, hogy bizonyos vállakozói körök pénzt látnak a hajléktalanságban. Egyik nagyvárosunkban egy vállalkozási csapat megvett egy hét emeletes épületet. Ebből egy munkásszállót akart létrehozni. Három szinten hajléktalan szállót, a többi pedig munkásszállót. A hajléktalan szintekre kérte a normatívát. Ebből a normatívából nyilván az egész házat el tudja látni. Ezek szerint, amit térítési díjként fizetnek nekik a munkásszállón lakók, az tiszta haszon lesz nekik.
Vannak, akik a törvényi határokon működnek, és kihasználják a lehetőségeket. Nyilván erre az alapítványunk is próbál figyelni. Ez az ügy például pár napja derült ki.
– Miben segíthet a TÁMOP program?
– Igazából a TÁMOP program részben negatív, részben pozitív, én ezt gondolom. Önmagában, hogy ilyen pályázati lehetőségek vannak az egy jó dolog. Viszont nem biztos, hogy a mai magyar szervezetek képesek arra, hogy ilyen EU-s pályázatokat megírjanak, működtessenek, és végig is vigyenek. Ez a TÁMOP program arról szól, hogy a támogatott lakhatást segítse elő. Vagyis a hajléktalan embereknek valamilyen kivezető utat próbáljon mutatni. Sajnos a pályázati kiírásban olyan kemény kritériumok szerepelnek, hogy igazából az országban csak tizenegy szervezet mert beadni pályázatot. Holott legalább negyven helyen lenne fontos, hogy fusson ilyen program. Csakhogy azokat az adminisztrációs előírásokat nem tudja egy kis szervezet, vagy egy önkormányzati intézmény felvállalni, amit ezek a pályázatok előírnak. Azt gondolom, nagyon jó, hogy van ez a program, de önmagában nem elég. A partnerség megoldás ugyan, de a program csak húsz millió forint felett rentábilis. Ez viszont már nagyon nagy pénz. Nem kell feltétlenül önköltség a pályázathoz, csak az a probléma, hogy ilyen együttműködési szerződést nagyon nehéz két-három település között koordinálni. Ez nem működik, ha Hatvanban van három ember, Gyöngyösön öt és Egerben nyolc, akit szeretnénk ellátni. Mi öt-hat éve dolgozunk EU-s pályázatokon, de „vért izzadunk”. Fel kellett vennünk külön könyvelőt, szakembergárdát, külön adminisztrátort. Ezeket, a dolgokat még partnerségben sem lehet megoldani kis szervezeteknek.
– Lát-e lehetőséget arra, hogy a hajléktalan emberek beleszólhassanak a saját életük menetébe?
– Azt gondolom, jó lenne, ha ez megvalósulna. Nagyon fontos lenne az, hogy azok a hajléktalan érdekvédelmi fórumok, amik vannak, vagy amik kötelezőek egy éjjeli menedékhelyen vagy egy átmeneti szállón ne csak mondva működjenek. Ezért a hajléktalan embereknek is tenni kellene. Másrészt a kollégáknak is tenni kell érte. A kettőjük munkáját és egységét kellene összehangolni. Ez nagyon nehéz, zömében a törvényhozók a szakmai szempontokat nem veszik figyelembe. A szakembert sem veszik figyelembe a döntéshozók, akkor hogy vennék figyelembe egy hajléktalan ember szempontját. Fontos lenne, hogy a hajléktalan szervezet jó kapcsolatot ápoljon a szakmai szervezettel, és így tud súgni, hogy miket írjon le egy tervezetben. Az lehetne a hajléktalanok által létrehozott szervezete alapelve, hogy konkrét és egyértelmű információkat és utakat mutasson a szakmának. A szakma pedig vizsgálja meg, milyen törvények és lehetőségek vannak. Ezeket közvetítse a minisztérium felé. Emellett lehet direkt útja is a hajléktalan szervezetnek a kormány felé. Egy hajléktalan szervezetnek hol egyedül, hol pedig a szakmával közösen kell fellépnie a törvényhozókkal szemben. Azt gondolom, egyik sem működhet a másik nélkül. Ezt a két típusú munkát kéne jól összehangolni.
– Esetleg üzenne valamit a Fedél Nélkül lap terjesztőinek és olvasóinak?
– Ami talán még nagyon fontos, kifejezetten a hajléktalan emberek felé, hogy a túlélésnek egyik nagyon fontos eszköze és lehetősége az, hogy a lélek erős maradjon, és jól működjön. A hajléktalan emberek arra törekedjenek, hogy a lelkük maradjon meg, és próbáljanak minél épebb lélekkel rendelkezni, ne adják fel a dolgokat. A másik pedig, hogy az emberek, akikhez eljut a lap, pedig az embert lássák a hajléktalan emberben. Azt lássák, hogy ők egy élő, létező, érző és lélekkel rendelkező ember.
