Még soha nem láttalak azelőtt. Éppen magányomba roskadtam, amikor mellém ültél a padra és egy kis beszélgetésre invitáltál. Mintha megérezted volna, hogy valami nyomja a szívem, mintha tudtad volna, hogy le kell ülnöd mellém. Nem volt kedvem beszélgetni, túl sok és nagy volt bennem a fájdalom, mert kilátástalannak, céltalannak éreztem az életem. Őszinte gyermeki mosolyod, fiatalos lendületed-kitartásod, meghozta munkád gyümölcsét, és én nem tudtam ellenállni neked. Megadtam magam a sorsnak.
Gyönyörű nyári délután volt, és tele volt a főtér kutyákat sétáltató emberekkel, gyermekeiket gondosan figyelő szülőkkel, míg ők gondtalanul kergették a galambokat, párokkal, akik boldogan adták át egymásnak magukat és hitték el abban a pillanatban, hogy az élet szép és velük nem fog történni semmi rossz. Csak én voltam szomorú ebben az egész tömegben. Csak én voltam tanácstalan, álltam életem meredek sziklájának szélén, megváltásra várva.
Hogy hívnak, kérdezted. Válaszoltam és te is bemutatkoztál. Kezet fogtunk és már a szemedbe is bele mertem nézni, miközben záporoztak rám, szokásos, közhelyes kérdéseid: mivel foglalkozom, hol lakom, stb.
Közben észre se vettem, hogy már nem is a teret figyelem, hanem rád koncentrálok, és közben melegség önti el a szívem, mert reményt láttam benned. Megláttam benned az életet, észrevettem benned Jézust.
Elmondtam, hogy nincs munkám, hajléktalan vagyok, segélyből élek és a melegedőbe járok enni. Várom a közmunkaprogram által felkínált lehetőséget, hogy megmaradjon a segélyem, mert ha nem fogadom el, megszüntetik. Szabadidőmben néha írok. Ilyenkor leírom a hajléktalanok sorsát, problémáját, örömeit, kudarcait és mindennapos, kicsinyes kis sikereiket, amik enyhítik fájdalmukat, elvonják figyelmüket szerencsétlen életükről.
Aztán vidámabb témákra értünk, mintha szándékosan akartad volna elvonni a figyelmemet. Már nem voltam annyira szomorú és „nem is akartam leugrani arról a szikláról”. Előttem pont akkor esett el egy gyerek, mert nem tudta elkapni a galambot, amit kergetett. Fölnevettem. Láttam, hogy nem nagy a baj, ő gyorsan felállt, s mintha mi sem történt volna, megint üldözőbe vette. Rátértünk a gyerekkorunkra, megkérdezted, mi a kedvenc ételem, hol szeretnék a világon élni, ha most nem itt ülnék, és emlékszem-e a múlt hétvégi koncertre. Fiatalok egy csoportja tartott hirtelen biciklis bemutatót, de inkább volt ez egyfajta gyakorlat, mint verseny. Amilyen hamar jöttek, olyan hamar el is húztak. Körbevett ugyan minket a tér, sok mindenre odafigyel közbe-közbe, de nem szakadt el a fonál köztünk. Majd meghívtál egy kávéra – biztos azért, mert mondtam, hogy hajléktalan vagyok – és átültünk egy naposabb részére a térnek. Innen más volt a megvilágítás, új színfoltot adott, értelmet a beszélgetésünknek. Közben azon gondolkoztam, hogy te mivel foglalkozhatsz, mit csinálsz, amikor éppen nem emberekkel beszélgetsz, hol laksz, ugyanazok a kérdések, amiket éppen te is kérdeztél tőlem.
Gondolatomban míg egy kicsit elfilóztam, felráztál és egy jót nevetve, enyhén vállon csaptál, és – ki tudja miért – meghívtál egy sörre. Ezt mondom, nem érdemlem meg, köszönöm szépen a kávét, ne költsd rám a pénzed. Kinézetedre nem kaptam választ, és nem is mertem megkérdezni. Gondoltam, aki egy zakóban és tiszta ingben van, az nem lehet hajléktalan. Biztos valamilyen iskolába járhatsz. Lehet, hogy éppen egy fősulira vagy egyetemre.
Vettünk két dobozos sört és vigyázva, nehogy lebukjunk, nagyobb lendülettel kezdtük egymást megismerni. Ahogy fogyott a sör, vele ellentétben annál jobban jött meg a hangulatom és már többször nevettünk. Úgy éreztem, kialakult köztünk egy alkalmi, baráti kapcsolat, jól esett. Mindeközben még mindig ott motoszkált a fejemben, hogy ki lehetsz te, aki ennyire önzetlenül és barátságosan mellém ülsz, és fényt hozol az életembe.
Sokáig gondolkozhattam, mert hirtelen azt hittem, hülyéskedsz, ledőltél a padról. Ilyen nincs, mondtam magamban, egy sörtől nem, egytől nem rúg be az ember. De ahogy tovább néztelek, láttam, hogy komolyabb a baj. A kezed és a lábad elkezdett rángatózni, a szád furcsa fintorokat vetett, a lábad és valójában az egész tested elkezdett rángatózni mintha áramot vezettek volna bele.
Megrémültem, és azt se tudtam, mit csináljak. Oldalra fordítottalak, miközben kezdtem rájönni bajod, betegséged igazi okára: epilepszia. Na, már csak ez hiányzott, egy beteg. Pont velem. Mire felnéztem egy tucat ember vett körbe minket. Volt köztük szerencsére egy orvos, aki azonnal tudta mi a baj és mentőt hívott.
Végig öntudatlan maradtál, de nem voltál életveszélyben. Kérdőre vontak, hogy ki vagyok neked, mit keresünk mi itt, mit csinálunk. Elmondtam, hogy beszélgettünk és ittunk egy sört. Sose láttalak azelőtt. Megérkezett a mentő és személyazonosságodat vizsgálva, papírokat kerestek, hogy meg tudják kiléted. Én csak néztem és álltam, mint egy szobor, mozdulatlanul, majdnem elsírtam magam. Kavarogtak a gondolataim körülötted.
Jöttél, hogy vigaszt és reményt hozz az életembe, hogy utat mutass kilátástalannak tűnő életemből, hogy megmentsd azt.
Most már végképp nem tudtam, mit csináljak magammal. Ki vagy te, honnan jöttél? Vajon találkozunk még egyszer az életben? Nevetünk még? Megsimogatod még a lelkem úgy, mint most tetted?
A másnapi hírekben hallottam, hogy holtan vitt el a mentő egy hajléktalant, aki rosszul lett. Tudtam, hogy te vagy az.
Én akartam meghalni, és te haltál meg helyettem. Így kellett megtudnom, hogy ki vagy.
2012 október, harmadik díj
