Összetörve hevert a teste,
– szívem görcsben reszketett.
Halkan súgtam, csonttá meredve:
egy vérből való vagyok veled.
A koszorúja: hósziromból,
– koldusok között a mihaszna.
Szívem szégyenkezve dorombolt,
az övétől, alig pár araszra.
Hogy ki volt ő, –megmarad talány,
– lelke, vele együtt elporlott.
Feküdt csak, daccal a zúzmarán,
– fölötte sötét ég komorlott.
Bukott ember, – elgáncsolt lovag,
nagy érzésekkel a szívében,
– aki most már talán boldogabb,
és elhiszi: közel az Éden.
Nem keresik majd, hogy hová tűnt,
nem tartanak fölötte szemlét.
– sírjára majd, rossz csillag, sanda fénye süt.
(Felitta nyomtalan, a nemlét.)
El lesz kaparva, akár egy dög.
– Nem élt meg Krisztusi kort,
kinek arcáról iszony sütött,
akit az élet, tankként eltiport.
Pár rongy volt fekhelye, –sátora,
– de helyén már mások alszanak.
Nem maradt, csak péppé vált pora,
–nem szédíti, esővert-gyertyaszag.
Hánytorgatta ördög és örvény
– szenvedett csak eszeveszetten.
Nem lehet nyugtom, – most már törvény:
minduntalan lelkem epesztem.
Harmattól volt kék a homloka,
feküdt: mereven, – moccanatlanul.
A jövendő nem lett otthona,
– mit üldözött, szakadatlanul.
Neki nem engedett fel a tél,
nem simogatta, jókedvű déli-szél.
Gondterhes voltam, és oly komor:
merengtem csak mint a sombokor
Kívülről látott, minden dolgot,
kapkodott az árnyékok után.
Ritkán hitte el, hogy lesz boldog,
– olyan volt, mint rég látott apám.
Elnyelte a mély, fekete kút.
Álltam csak, kétségbeesetten,
mintha el, nem vezetett volna út,
mintha kettévágták volna testem.
