A kaszált fű illata, a kora nyár már reggel is melengető napsütése mondhatni idilli békét jelent az idősödő férfi számára. Meglepően könnyed léptekkel halad a hátsó kert málnással beültetett végéig, vissza a ház felé igyekezvén már sípol, zilál a tüdeje, pedig két éve már, hogy abbahagyta a dohányzást. A nagy ház teraszán üldögél. Igen, ő „nagy háznak” nevezi. Kétszintesre építették, úgy lett volna, hogy János fia és Anita, a leendő menye a felsőszinten vélük fognak majd lakni. Nem így alakult. A fia a katonaság után felment a fővárosba. Egy év után a leány is utána ment. Hitelt vettek fel, és a mai napig fizetik a kölcsönt a szép lakásukért. Így maradtak ketten a nagy házban a feleségével. Süllyedő-emelkedő mellkasa egy-egy lélegzetvétel után meg-megpihen. Ifjonti hév, mit érez napról napra, meglehet, csupán ábránd, 78. életévére azért megöregedett. Nézi a szemközti, közel három méter magas téglafalat, mely a szomszédos portától választja el őket. A fal az utcarésztől a hátsó kertekig megépítvén jelenti a külön-külön birtokviszonyt.
Ez van – állapítja meg magában az öreg az almazöld színre festett falba fúrva a tekintetét, mint számtalanszor az elmúlt évek során. Egy mátyásmadár csivitel a kerti kút káváján, mint egy szép verset, úgy trillázik, s továbbröppen a májusvégi napsütésben. A kút körött aggófű, sárgaszín „sziromtánc” világol, gyomnövény ugyan, mégsem kapálták ki kora tavaszkor. Üldögél hát a kora reggeli időben, „a vénség gyorsan múló semmittevése” – állapítja meg szomorúan, viszont tudja, egy rossz szava se lehet néki a sorsát illetően. A ház végében két macskájuk tűnik fel. Sétálnak végig az oldaljárdán a teraszig. Valószínű egerészhettek kora reggel. A kitett tálka tejet lefetyelik. Kutyát nem tartanak a háznál, volt két kuvaszuk jó tíz éve. Mindkettőt megmérgezték és elpusztultak. Ákos bácsi akkor azt mondta, soha többé nem tart kutyát, még egyszer nem nézi végig, amint szeretett állatai a szeme láttára múlnak ki úgy, hogy a kihívott állatorvos sem tud tenni semmit.
Felesége, Erzsike a terasz asztalán egy rúd baromfi párizsit vág fel a két cica, Pandurka és Óbester részére. Az asszony „jó reggelt”-jére egy halk hümmögéssel tudja le a köszönését. Üldögél a szokott faszékén, különös rosszkedvűség lepi meg az öregembert. Nézi a több méter magas, zöldre festett téglafalat, a két kis macskát, és egy régi gyerekkori emlék villan fel neki. Lehetett vagy tíz éves fiúcska, apjával, ki asztalos volt, eljárogatott egy faluba kisebb-nagyobb munkát elvégezni. A jómódú Telkesi családhoz mentek, ma már a család tulajdonában lehet a határ majd minden földterülete, mit nem munkálnak meg, azt kiadják haszonbérletbe. Szép nyári délelőttön apja a hátsó cselédsoron javítgatja az ajtókat, ő a verenda előtti kiskertben játszik. A gazda, két kisebb leánya és egy fiatal, számára ismeretlen férfi a kései reggelit fogyasszák éppen nagy, világos terítővel lefedte asztalnál. Az egyik kislány odahívja magához. Odaszalad, és nagyfiúsan tekint a lányra, az pedig visszanéz rá. A tálcáról egy darab kolbászt ad a kezébe: „Vidd hátra Bundás kutyának, de vigyázz, nehogy megkapjon!” Szintén Telkesiéknél dolgoztak, amikor reggelire csak avas töpörtyűt kaptak, apja kért a gazdától egy szelet szalonnát. „Nem vágunk mi minden héten disznót, jó öcsém!” – ennyit mondott a gazda, mire apja soha nem ment hozzájuk többet, hiába is üzentek érte.
Igen, itt van ez a téglafal kerítés a két szomszédos porta közt már jó harminc éve. Nem lehet megszokni, csak tűrni és elviselni. A téglafal felhúzásának fő okára végül maga az öregember sem emlékezik már tisztán. Megbékélt vele.
Haragja azért olykor, mint levedző seb tépődik fel. Pedig a szomszédokkal igencsak jóban voltak, segítették egymást. Ormosi Feri, a szomszéd, traktoros volt a TSZ-ben, majd szövetkezeti tag lett. Ha kérte, eljött ingyen is a határban lévő földjeire szántani. Pohárka bort fogadott el a munka végeztével. Ő maga a kútásásban segített viszonzásképpen. Aztán Ákos bácsi neje egy tavaszi délelőtt a falu vegyesboltjába ment vásárolni. Ott találkozott össze Ormosi nével, Katikával, ki csúnyán neki támadt:
– A mocskos Sza..s kutyátok tíz hetes libámat ölte le, amint átszökött hozzánk a kertbe… – Erzsike csak hallgatta a mindig barátságos nő kirohanását, a vegyes boltban néhányan kettejüket kezdték figyelni.
– Lelövetem a kutyátokat!!! – mondatta idegessége okán az asszony. Hát erre ő is, akinek szájáról átkos szavakat nem hallhattak életében, most ott a vegyes boltban szemen köpte Ormosinét. Este egy borítékban a szomszéd kerti kapuján egy ötezres bankót dobott be az elpusztult libákért. Hát így kezdődött a harag a két család közt, amely közel harminc éve tart. Az eset után jó két hónapra Ormosiék elkezdték építeni a téglafalat a két portát elválasztó eddigi drótkerítés vonalán. Teltek az évek, az utcán átmentek a másik oldalra, ha találkoztak. Végül már csak az Ormosi névre emlékezik a szomszédos porta kapcsán. Voltak olyan dolgok is, melyeket megbánt az öreg az eltelt idő nyomán. A hátsó kertben két besztercei szilvafájuk virágzott tavaszról tavaszra. Mára már kiszáradt. Ki is vágták mindkettőt. Történt ugyanis, hogy a szomszéd kiskertjében megeredt az ő két szilvafájuk által három kis fa. Eltelt jó pár év, termést hozó fákká cseperedtek. Ő megmondta Ormosi Ferinek, „ezt a hármat nem te ültetted, az én fáim eredtek meg, kérek a termésből”. A szomszéd az arcába nevetett, és azt mondta: „Menjen a kocsmába szilvás pálinkát inni!” Ő meg feljelentette őket. Így évekig tartott a per. Háromszor utaztak fel a tárgyalásra a megyeszékhelyre. Nem adott helyt a bíróság a panaszára a szilvafák okán. De neki az is elégtételt jelentett, amint látta a bíróságon magyarázkodni Ormosi szomszédot.
Ormosi a tiltás ellenére szelet szalonnát falatozgat, a falu Marikája sütötte házi kenyérrel, majd egy pohárka homoki fehérbort kortyolgat el. „Ne egyen zsírosat, édeset, sósat!” – no hát ő nem ad erre. Igaz, az öregség évei másképpen telnek, de a száz évet úgy szeretné megélni, hogy ne koplalással mulatassa napjait. A kapucsengőre lesz figyelmes. A felesége megy ki megnézni, ki lehet az. Évek óta nem várnak senkit se ma, se holnap szeretett fián és menyén kívül. A hang ismerős, Ormosi Ferenc nagyobbik fia az, Gábor. A férfi köszönését követően Erzsike hellyel kínálja a vendéget. Látszik, a férfi igencsak zavarban van, amint elhadarja mondandóját.
– Kedves Ákos bácsi! Tudjuk, a családom és az ön családja nincs jó viszonyban nagyon régen. Mégis, az apám megkért, hívjam át hozzánk Ákos bácsit. Ő nem tud kimozdulni a házból és komolyan betegeskedik, nagyon szeretne beszélni magával. Át tetszik jönni?! – Az öregember hallgat egyet. Szinte udvariatlanságnak tűnhet szótlansága. Végül is ezért mondja a férfinak, mielőtt döntene. – Jó, átmegyek.
Amint kimondja a két szót, már meg is bánja. No mindegy, a férfi elköszön. Ő még üldögél egy kevéske időt, majd bemegy a házba szedelődzködni. Egy-két ruhadarabot vesz magára a vendégjárása okán. Szinten olybá tűnik az öregember számára, mintha idegen helyen járna. Több, mint harminc éve nem járt itt. Élt egymás mellett a két család, pár méter téglafallal elválasztva. Gábor van csak otthon az apjával, mint kitudódik, az öreg Ormosi mellett mindig kell valakinek lenni, vigyáznia rá. A ház előtti kiskert sok-sok futórozsa bokra eltűnt, egy lila akácfát láthat, hervadt szirmú liliomokat és sok tő ragyogó piros muskátlit. A konyhán keresztül a tisztaszobába lépnek, az utcára néző ablak előtt nagy fa ágy, az asztalon vázában néhány szál tátika, az ágy melletti éjjeli szekrényen befőttes üveg néhány szem cseresznyével. A vén Ormosi szinte alig veszi észre, amint két nagy párnán félre csuklott nyakkal, lehunyt szemeivel fekszik. Sipolyszerű hangot hallatván, akadozva veszi egymás után a levegőt. Ákos bácsi „adjon Isten”-jére talán csak képzelte a „fogadj isten” választ. Gábor egy széket hoz néki, így leül az ágy mellé, hallgat, végül is mit mondhatna. Nem teljesen biztos benne, Ormosi tudja-e, hogy itt ül az ágya mellett. Egy szinte „megvilágosodási” pillanatként felnyitja a szemeit, hosszasan nézi őt.
– Ákos… nem sok idő, mi előttem van… Ákos, béküljünk meg egymás közt, nem … nem szeretnék haragot hagyni magam mögött …
A férfi szavai elhalkulnak, a hosszú perceket csupán a csend jelenti, majd ismét mondani szeretne valamit, de nem lehet érteni a szavait. Artikulátlanul, de felerősödik a beszédhangja:
– A falat … a téglafalat lebontjuk … legyen … legyen úgy, mint rég.
Az öreg mondana még valamit, felnyög, s így csendesedik el.
– Apa, a berlini falat is lebontották, pedig az is jó sokáig állt.
Gábor nézi az apját, az ő egyszerű fiatal apját, jó, maga is öregszik, mégis elsírja magát. Ákos bácsi ott ülvén az ágy mellett, átvillan néki egy kérdés: Te jó ég, ez most meghal?! Kezét az öreg szomszédja kezére helyezi, nem tudja, az mit vél a világból, de bizonyos, ez most a békejobb, amit elfogadtak.
2015 május
3. díj
