419. szám Széppróza

Eladók és eladok

Szerző:

Hosszú évtizedekig nem volt olyan konfliktusom bolti eladókkal, mint amiről sokan beszéltek, hogy nem köszönnek vissza, hogy trécselnek ahelyett, hogy kiszolgálnának, hogy a hentes elrejti a friss felvágott-szeletek közé a romlott cafatot, hogy becsapja a pénztáros, hogy nem váltja vissza, amit minden előírás szerint kötelessége lenne visszaváltani.  Nekem köszöntek, velem normálisak, udvariasak voltak. Úgy értékeltem legalábbis.
S bár már középkorú lettem, sem a küllemem, sem a stílusom nem változott, mégis az utóbbi hónapokban olyan atrocitások értek, amire nem találok magyarázatot.
Hozzá kell tennem, hogy most már ismerem valamelyest a „pult” másik oldalát is, mert – miután eredeti képzettségem szerinti munkát nem kaptam, elvégeztem etgy élelmiszer-vegyi áru eladói OKJ-s tanfolyamot. Csak annyit jegyeznék meg, hogy egyetlen olyan tantárgy nem volt, mint „Hogyan viselkedj fölényesen, pimaszul, lenézően a vevő nevű állatfajjal”.
S miután a következőkben ismertetett szituációkban annyira ledöbbentem azon, hogy velem (velünk) így lehet bánni, hogy dermedtségemben – mint nyuszi a reflektorfényben –  nem kértem sem a panaszkönyvet, sem a főnököt, sem a fogyasztóvédelmet, ezért két kirívó  esetemet imígyen teszem közzé, hátha változik valami – egy hangyányit legalább.
Történt pedig, hogy a Szent István körút elején lévő textilbolt kirakatában (tudják, ahol minden kelme métere 390 Ft) megláttam egy gyönyörű, zöld-lila-antracit színekben játszó, csipkenyomású anyagot. Úgy gondoltam, hogy a duplaszélesből 2 m elég lesz egy stólára, amit majd nyáresti szabadtéri – főleg ingyenes – koncerteken bármihez fel lehet venni.
Bemegyek az üzletbe, többször végigpásztázom a végeket, de speciel ezt az anyagot nem találom. Valamelyik polcon, az egymásra rakott anyagok közül mintha kikandikálna egy hasonló, de nem tudok közel menni hozzá, és nem sok lehet már a karton-hengeren, mert nem egyértelmű abból, ami kilátszik, hogy ő lenne az.
Végigvárom a soromat, s mikor „enyém a pálya” elmondom a 20-as éveiben járó kisasszonynak a fentebb már említett paramétereit a megkívánt anyagnak, hozzátéve, lehet, hogy a harmadik polc közepén lévő stósz első harmadában fellelelhető maradék az, de nem vagyok biztos benne. Viszont a középső kirakatuk bal első részében, szépen elrendezve láthatóról lenne szó.  Hölgyemény a pultra csapja a mérőrudat, és hangos méltatlankodások közepette, miszerint „már hányadszor kell kimennie ebben a rohadt melegben, mert a k.vevő nem tudja pontosan, hogy mit akar egyáltalán, – ő ezért nincs megfizetve”. De azért nagy kegyesen megnézi a kirakatot. Visszajön, egy jó ideig ő is pásztázza a polcokat, majd odalép az általam már korábban finoman megemlített anyaghalmazhoz és kihúzza az általam – bizonytalanul ugyan, de – megemlített véget. Ekkorra már rohadtul fel van a kislány bőszülve rám, s amikor megemlítem, hogy kettő métert kérnék, kirobban: „Ugráltatják itt az embert, s azt se tudja, hogy mit akar (?!?!). Bezzeg, ha egy meztelen férfit kellene megtalálnia, azt rögtön kiszúrná !”
Én meg csak nézek, mint borjú az újkapus cinematográfra: ez a nő hozzám, rólam beszél ?
Még ha a kocsisoron „kokasos nyalókás”, neonszínű óvszert vásárolnék egy neppertől, az sem beszélne így velem!  Lopva azért végignézek magamon: decens kiskosztüm, nem combtőig felhasított szoknya;  nem félretaposott, 14 centis cipő, nem neccharisnya, hanem egy Lycra-s testszínű, diszkrét smink, genetikailag kódolt udvarias viselkedés. Egyszóval semmi vulgáris  nincs bennem/rajtam.
Körbenézek, hogy más is hallotta-e . Ilyenkor van a lehajtott fej, a jajdenagyonelvagyokfoglalvamással sunnyogás a még csak ezután kiszolgálásra (hát ha van szó, ami nem illik ide, az ez!) váró potenciális vevők között.
A szégyenpír, amivel elhagyom az üzletet, azon feletti dühömtől van, hogy miért nem vagyok olyan karakán kardos menyecske, aki ilyen megalázó szituációban  rácsap az asztalra/pultra, kupánvágja a pofátlan, szemét kiscsajt a mérőrúddal, súlyos hangon idéz a kötelező eladói illemkódexből, s intézkedik az emberi közlekedésre teljesen alkalmatlan liba kirúgatásáról.
Másik eset:  régebben, amikor még nem voltak turkálók, a BÁV volt az, ahol jó külföldi/belföldi használt cuccokat lehetett elérhető áron venni. No meg eladni.
Az egyik  kedvencem a Csarnok téri bizi volt, – ott ugyanis elég nagy területen lehetett – a ruhákon és kiegészítőkön kívül –  lakásfelszerelési, híradástechnikai dolgokat venni. Nem messze tőle volt a felvevőhely. Édesanyám halála után ott adtam el a bundáját, anno 1990.
Mostanra egy zsebkendőnyi helyen lehet ruhát, cipőt, kiegészítőket, bizsut, porcelánt, szemüveget kapni (értékes készletektől a fogfájós kiskutya nipp-ig.
Májusban rendesen meg voltam szorulva anyagilag. Mérlegre tettem, hogy a hitelemet veszítsem-e el, vagy a napszemüvegemet. Kaptam ugyanis egy top-divatos Bulgari – trade markja szerint írva BVLGARI napszemüveget, formatervezett, szarvasbőrrel bevont tokban, külön szarvasbőr törlőkendőcskével. Keveset használt állapotú, szép darab.
Elvittem a Csarnok téri üzletbe eladni  (újonnan 50.000-be kerül). A zsugorodásukra jellemző, hogy a „vétel” is ugyanabban a helyiségben van.  Körbenéztem a szemüvegválasztékukban: napszemüvegből csak gyermekméretük volt.
Őszinte reménnyel vettem elő a márkás, legújabb divatú, újonnan valóban nagyon drága napszemüvegemet a tokjában.
A becsüs hölgy forgatta, s egyre nőtt az elégedetlenség az arcán, hogy nem talál benne kivetnivalót.  „Nem kérjük” – adta vissza.
Megalázott, félig agyonütött állatka összes  öntudatával nyugodtan csak annyit kérdeztem, hogy vajon miért is nem kell? Hadd tanuljak., hogy ilyen balgaságot ne kövessek el mégegyszer,  Nevezetesen, hogy egy világhírű divatmárka napszemüvegét akarom eladni tavasszal, amikor már süt a nap, amikor már mindenki a nyárra készül, amikor az egyik legkurrensebb cikk a napszemüveg. Fiataloknak még hajráfként feltolva is roppant trendi.
Becsüs (?) hölgyemény – a nemlétező logikai triád – befejezéseként az okok, indokok, érvek felsorakoztatásának mellőzésével ennyit mondott : „Most nem”…
Namármost, mindig kétkedve fogadtam azokat a hirdetéseket, amelyekben „becsüs-képzést” ígértek 3 hónapos gyorstalpalással. Meggyőződésem ugyanis, hogy ehhez a szakmához hatalmas tudás, tapasztalat, érzék, naprakész információk, esztétikai és kereskedelmi attitűd, művészettörténeti és divattörténeti „rálátás”  s a piaci trendek ismerete szükségeltetnek.
Hát nem.  Elég, ha a „hogyan hárítsuk el a bármit is eladni szándékozó kórokozókat” és/vagy „ hogyan becsméreljük a kínált portékát” szakon summa cum laude végez valaki. Ja, hogy felismerni valamiben az eladhatóságot?  Olyan tantárgy nem volt az alkalmassági vizsga tételei között náluk.  Pedig a becsüs hölgy – a korából ítélve – akár rendelkezhetett volna többévtizedes tapasztalattal is.
Így maradtam egy adósságnak és egy nagyszerű napszemüvegnek továbbra is a birtokosa.

Kapcsolódó írások