– Mit hazudjak? Tényleg… Ha őszinte akarok lenni, nem tudom még, de érzem, s egyre sürgetőbben, hogy valamit már nagyon kellene! Hisz annyi igazságot mondtam és írtam „hosszú röptű” életemben, hogyha ezeket mind összeadnám a végeredmény, meggyőződésem szerint, elképesztően magas számoszlop lenne! Amelynek képzelt árnyéka egyre elviselhetetlenebbül, nyomasztóan vetül rám. Ahogy mondani szokás: a jóból is megárt(tott) a sok…
Kijelentésem fellebbezheteten hihetőségét egyedül egy élemeledt korú „kocsma tündér” cáfolta. Bizonyos Ivós néni. Hogy hol? Természetesen agyon imádott törzshelyén. Annak népes üvegestekintetű publikuma előtt. Ellentmondásra nem számítva közölte: az én ún. öndicséretemben, ami az igazságot illeti, abban fikarcnyi igazság sincs! Az merő koholmány. Maga az élő megbocsáthatatlanság! Pendelyes korom óta ismer engem, nekem mindig volt pofám mindennek az ellenkezőjét állítani! A nőket uraztam, az urakat nőztem, a libáknak azt mondtam, hogy pi-pi. És még sorolta, csak sorolta a „keze ügyében lévő” imbolygó palack kiürüléséig…
Honnan vette ezt a mérhetetlenül sok zagyvaságot fel nem foghattam. Adyt idézve: se ősöm, se ismerősöm nem volt sohasem. Ez a hogy is mondjam, talán úgy, hogy „asszonyszerűség”. A csapszék erősen „leronyolódott” kerítésén át láttam őt némelykor, az is elég volt. Olyan „randa” arccal szokott visszanézni rám, hogy percig sem ajánlom bármely gyanútlan csecsemőnek, hogy ők is ezt tegyék.
Boszorkány, vajákos vagy mi lehetett ez az asszony, mert amint a kocsmában tett „kinyilatkozás” elhangzott, körülöttem egy csapásra minden megváltozott! Alapjaiban!
Ez a szokatlan, rendkívüli helyzet valahogy úgy kezdődött, hogy nem ismertem fel s meg senkit s semmit. Totálisan elfelejtettem tájékozódni! Fogalmam nem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Azt sem tudtam pontosan, ki vagyok. Élő-e vagy holt? Mintha egy idő és tér nélküli soha nem látott vetítőterem féleségben ődöngtem, bolyongtam volna, ahol a legkülönbözőbb képek, fények, formátumok, mit tudom, hogy mik még, a képernyőről, vagy a monitorról leválva zuhantak, hullottak volna rám. Igaz, elismerem, hogy kíméletesen. A jelenségek, történések lejátszódhattak volna az ötödik, azaz valamelyik földönkívüli dimenzióban.
Nem, dehogy is hittem teljességgel, hogy álom valamiféle torz elmeállapotra utaló, jellemző érzékcsalódás lett volna az amit ezekben a percekben sűrítetten átéltem. Mégis… Egyszerűen nem értettem! Nagy rendszerességgel olyan képek is megjelentek előttem, amelyek ismerős utcákra, terekre, emberekre emlékeztettek. Olykor megdöbbentő hitelességgel! Az e környezetben szereplők egyike még oda is súgta társának, eltéveszthetetlenül rám mutatva.
– Nézd a hülyét! Vajon megint mit keres itt? Nem érzi jól magát odafönt? (Mármint az anyaföldön) A klímaváltozás elől menekült volna át a másvilágra?
Ki vagy te kérdező, akartam odaszólni az illetőnek, de már akkor nem volt sehol.
Elképedésemben, zavarodottságomban minden áron tükröt akartam szerezni, hogy megnézzem, hogy nézek ki. Abból próbáltam következtetni, hogy hová kerültem. Meglepetésemre ugyan az az arc nézett vissza rám, mint annak előtte! Visszataszítottságnak, bármiféle „förmedvényességnek” nyomát sem láttam. Ronggyá olvasott UFO magazinban látott „micsoda figurákra” sem hasonlítottam. Mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem ezen a bolygón vagyok!
A quernika c. világhírű festményen megjelenített különböző testrészek sem belőlem „szakadtak” ki. Az „ilyenek” mégis megsokszorozódva keringtek, kavarogtak körülöttem. Nem is akármilyen módon. Akváriumban vagy valamilyen méreteit állandóan változtató edényben „keringőztek” körülöttem egyfolytában frászt keltve. Nagyapám az Istennek sem akart felém jönni, mint ahogyan azt egyes „álomlátók” szokták hitelt érdemlően(?) állítani, szüleim viszonyt fesz integettek, írhatnám erőszakosan hivtak magukhoz! Ezek a mozdulatok nem voltak ismeretlenek számomra. Most, hogy idősödöm gyakran visszatérnek álmaimban. Egykori házunk ablakában szoktak álldogálni mindig jóval öregebbnek kinézve, mint haláluk előtt. Semmilyen logikus, elfogadható magyarázatot nem találtam „ilyenkénti” megjelenésükre, ha csak azt nem, hogy még ebbeli létezésükben is rendre akartak utasítani, ahogyan azt tették ugyan csak e helyszínen jó pár tíz évvel ezelőtt. Egyszer még a szomszédban lakó Pamucsi néni is „rámkárogott” varjú rekedtséggel, érdekes módon nem seprűnyélről. Hangja ugyan a régi volt viszont elegáns kis estélyi ruhában „leledzett”. Operaházba tartott tán, mert mintha a háttérből a Traviáta áriáját hallottam volna kiszüremleni.
A nagy szellemi rendetlenségben, összevisszaságban úgy csapódott mellém egy „tökkelütött”, mint egy jól irányzott lövedék. Erőnek erejével állította, hogy régóta ismer egészen plasztikusan beszélt állítólagosan együtt töltött diákéveinkről. A fene sem látta soha őt, nem hogy közös élményekben lett volna részünk. Tény, hogy egészen emberi alakja volt, vagy csak annak álcázta magát(?), ennek ellenére sehogy sem éreztem jól mellette magam. Rendkívül erőteljes kisugárzással bírt, valósággal szúrt, égetett. Mégis baktattunk így egymás mellett tökéletes meg nem értésben míg bele nem hullottunk a végső, tökéletes megsemmisülésbe. A buddhista hit szerint a nírvánába…
Magam sem hiszem el mégis leírom. Ebből, innen a megérhetetlen felfoghatatlan „léttérből” sikerült visszatérnem. Hová? Ne találgassanak megmondom én ízibe. Oda ahonnan elindultam. Ivós nénihez.
– Na jól kihazudta magát? – nézett rám kérdően még mindig a kocsmaajtóban. – Remélem, hogy igen! Tudok amit tudok! Mert amennyi marhaságot maga összehordott ki tudja hány nagy fröccs ihletetségében az nem minden napi teljesítmény. Az még talán a nagyot mondásáról híres jó öreg obsitosnak (Fazekas Mihály) is dicséretére válna. – Tanárnő voltam én kérem, már csak tudom!
A rögtönzött vénasszonyos kritika a következőképpen fejeződött be.
– Tudja kinek fecsegett össze-vissza mindenféle túlvilági hülyeséget tulajdonképpen ott a jó öreg eperfa alatt? Egy tökéletesen süket és vak embernek! Mégis csak nekem volt igazam, amikor azt állítottam, hogy sohasem mondott igazat. Hiszen még az arra megfelelő embert sem tudta kiválasztani, akinek sikerrel mondhatta volna el agyszüleményeit! Akarom mondani valóságtalanságait…
Hűha!
Likes
Nincs hozzászólás