387. szám Riport

Együtt a pokolban is – a Szuhogyi család

Szerző:

A Fedél Nélkül újság terjesztése nem könnyű feladat. Sokan nem tekintik munkának ezt a tevékenységet, koldusoknak, ingyenélőknek nézik és így is, kezelik a terjesztőket. Néhányan mégis időt, energiát nem kímélve igyekeznek eljuttatni a hajléktalanok alkotásait az emberekhez. Az alábbi beszélgetések két ilyen lelkes (házaspár) terjesztővel készültek. Először Erikát, a feleséget faggattam gyermekkoráról, felnőttkoráról, jelenéről.

– Mikor, hol születtél?
– Miskolcon születtem, a hatvanas évek elején.
Régen elhagytam a várost, de a gyermekkori emlékeimet kellemesnek mondanám. Tanácsi bérlakásban laktunk, amihez tartozott egy kis kert is. Ott éltünk édesanyámmal, édesapámmal, a két testvéremmel és az anyai nagymamámmal. A nővérem két évvel, a bátyám egy évvel idősebb nálam. Sajnos anyukám nagyon korán meghalt – úgy 10 éves lehettem – mi pedig intézetbe kerültünk. Muszáj volt, mert apám rákapott az ivásra, a nagymamám idősek otthonába került. Két helyen voltam intézetben, tizenhat éves koromig.
– Milyen volt az intézet?
– Nem volt rossz, de azért vágytam haza. Honvágyam volt. Már nem tudom mennyien voltunk egy osztályban, de arra emlékszem, hogy a hálóterem egy hodály méretű volt, emeletes ágyakkal, az egész osztály ott aludt. Szerettem tanulni, de nem minden tantárgyból voltam jó. A nehezebbekkel nem mindig bírtam. De szorgalmas voltam, a magatartásommal sem volt probléma. A nevelők megkedveltek, így sokat segítettem a konyhán, a mosodában.
– Amikor kikerültél az intézetből, hogy alakult az életed?
– Visszamentem Miskolcra, elhelyezkedtem három műszakba, a fonodába. Felvettek volna tanulónak is, de nekem elegem volt a tanulásból, pénzt akartam keresni. Úgy egy évig lehettem ott, utána feljöttem Pestre. A gabonaiparban dolgoztam, szintén három műszakban. Szerencsés voltam, mert a munkahelynek volt munkásszállása, ahol lakhattam.
– A fizetésedből hogy jöttél ki?
– Akkor még nagyon keveset kerestünk. Túlórákkal, szigorú beosztással a szükségleteimre elég volt. A sors az utamba sodort egy férfit, akivel 10 évet éltem, nem a legfelhőtlenebbül. Sokáig albérletben laktunk. Később vidéken vettünk egy kis házat hitelre, amit nem tudtunk rendbe tenni, mert csak én dolgoztam. Ő nem volt hajlandó. Sokat veszekedtünk, a hitel részleteit nem tudtuk fizetni. Később, amikor Janit megismertem lementünk, amennyire tudtuk rendbe hoztuk és ott laktunk egy darabig. Azonban kaptunk egy ajánlatot, hogy menjünk Balatonra dolgozni. Jani szakács volt én konyhalány. Kaptunk lakhatási lehetőséget is. Ha Jani nem lenne beteg, nem százalékolták volna le, a mai napig visszamehetnénk. Amikor itt is befejeződött a munka, visszajöttünk Pestre és sátorban laktunk.
2004-ben lettem terjesztő, a Flórián téren kezdtük, ahol a mai napig terjesztünk. Ismerősökön keresztül váltogatom a helyeket. A legjobban a templom előtt vitték az újságot. Most az aluljáróban már állandó vevőköröm van, már megszoktak. A lakás megoldásunk is a terjesztésnek köszönhető, mert jött egy néni, aki felajánlotta a csobánkai házát. Onnan azért kellett eljönnünk, mert a néni egyik napról a másikra eladta. Aztán egy főiskola gondnoki lakásában laktunk, amit a Fedél Nélkül szerkesztőség szerzett. Ott elég sokáig kihúztuk, dolgozni is tudtunk. Jelenleg munkásszálláson lakunk. Most csak én tudok bejárni terjeszteni, a papa csak akkor jön, ha újságot kell venni. Amit így keresek, nagyon szűkösen elég a szállásra és az élelmünkre.
– Kik veszik az újságot?
– Általában nyugdíjasok, de szoktak venni fiatalok és gyermekes anyukák is. Látják rajtam, hogy kultúráltan nézek ki, szépen beszélek velük, így szívesen jönnek hozzám. Ezért tudtam állandó vevőkört kialakítani. Nagyon szeretik a verseket, mindig kérdezik, hogy az adott számban kinek az írásai vannak. Sajnos az engedély nélküli árusok, a koldusok nagyon rontják az esélyeimet. Az emberek látják, hogy mit művelnek és rajtam csattan az ostor. Nekem mondják, hogy miért nem megyek el dolgozni. Mennék én, ha lehetne. Azt beszéltük meg a papával, hogy ha megjön a nyugdíj, mindenféleképpen elmegyek. Nem válogatok, bármit elvállalok. Azért a konyhai munka lenne a legjobb.
– Gyermekeitek vannak?
– Közös nincs, csak Janinak van kettő. Az egyik mozgássérült, Szegeden lakik, megnősült. A másikról nem tudok semmit.
– Milyen volt az esküvőtök?
– Én szépen fel voltam öltözve, a papa meg egy farmerban volt. A születésnapomon tartottuk a Kőbányai önkormányzatnál, ahol az anyakönyvvezető meg is jegyezte, hogy kettős ünnep van. Abban az időben mind a ketten fapadoztunk. Nagyon csendesen oldottuk meg, két tanú, és mi.
– Mikor lettél hajléktalan?
– Tulajdonképpen egész életemben hajléktalan voltam, azt a rövid időt kivéve, amikor a vidéki házban laktunk. Olyan munkahelyeken dolgoztam, ahol volt munkásszállás. A helyzet a rendszerváltás után lett számomra tudatos és nehéz, mert a munkásszállók megszűntek, a helyükbe hajléktalanszállók léptek. A sátras időszak nagyon kemény volt, dolgozni kellett, a sátorban sok dolgot nehéz kivitelezni. Szerencsésnek tartom magunkat, hogy sikerült a jelenlegi helyünket kifogni. Szeretném, ha itt sokáig maradhatnánk. Egy saját lakás végre azért nagyon jól jönne.
Jánost, a férjet sem kényeztette el az élet, de azért voltak könnyebb, anyagilag biztonságosabb időszakok is az életében. Van szakmája, jól kereshetne, de a betegségek közbeszóltak. Rokkantnyugdíjból, Fedél Nélkül terjesztésből nem könnyű megélni.

– Hol születtél?
– Debrecenben születtem. A gyermekkoromat úgy jellemezném, hogy vegyes. Hárman vagyunk testvérek, van még két öcsém. Apámmal nagyon jól kijöttem, de anyám nem szeretett. Állítása szerint azért, mert apámra hasonlítok. Anyámnál az öcséim voltak a kedvencek.
– Szüleid kapcsolata milyen volt?
A viszonyuk eleinte jó és rendezett volt, – gondolom, azért házasodtak össze, mert szerették egymást. Később apám rájött, hogy anyámnak van valakije. Másodikba jártam, amikor elváltak, én nem jöttem ki jól az új jelölttel, ezért a keresztanyámhoz költöztem, nála laktam, ami nem volt meglepő, mert sokszor aludtam már nála, saját szobám is volt. Az iskoláimat is ott fejeztem be.
– Amikor elvégezted az iskoláidat, mi történt?
– Azt tudni kell, hogy a vizsgaidőszak alatt volt az első ifjúsági kézilabda világbajnokság Sydneyben. Én benne voltam az ifjúsági válogatottban. Edzőtábor, edzőtábort követett, beutaztuk a fél világot, különböző nagy csapatokkal játszottunk, hogy ne lógjunk nagyon ki a vb-n. Így lehetetlen volt felkészülni a vizsgákra. Ezért én csak októberben tettem le a vizsgáimat.
– Mi szakmád?
– Szakács. Amikor befejeztem az iskolát, elhelyezkedtem. Az év december elején összejöttem az első feleségemmel, akit már régen ismertem, de csak barátság volt közöttünk. Karácsonykor megtartottuk az eljegyzést.
– Hol kezdtél dolgozni?
– Debrecenben, a vendéglátásban. Szakács és konyhafőnök voltam. Utána lementem Balatonra, ott 17 szezont húztam le. Normális esetben 5-6-nál többet nem lehet végigcsinálni. Rá is ment az egészségem, meg a családom.
– Erikával mikor ismerkedtél meg?
– Már 1997-ben Kőbányán laktam albérletben. A buszon összefutottam egy ismerőssel, vele volt az Erika. Kiderült, hogy a velem szemben lévő szállón laknak. Bemutatta nekem Erikát, rendszeresen találkoztunk, majd a Balatonon együtt dolgoztunk és ott összejöttünk.
– Hogy megy a terjesztés?
– Most nagyon változó. Mindenki panaszkodik, hogy ilyen rosszul még nem éltek. Mióta a megszorítások vannak, nagyon kell igyekeznünk, hogy összejöjjön a megélhetésünkhöz szükséges összeg. Éhen nem halunk, de élhetnénk jobban is.
– Mióta vallod magad hajléktalannak?
– A lakhatás az én életemben nem játszott nagy szerepet. Mobil voltam világ életemben, egy jó munkahely kedvéért, vagy egy kínos helyzet miatt nem problémáztam a költözésen. Hajléktalannak azóta érzem magam, mióta lerokkantam, nem tudok Balatonon szezonozni. Abban az időben nyáron mindig megkerestem annyit, hogy tudjak lakást bérelni.

Kapcsolódó írások