A Nap sütött vasárnap délután. Az utcákon szerelmes párok egymás kezét fogva sétáltak. Egy-két részeg ember is feltűnt. Minden olyan bolondosan idilli hangulatban telt. A lépcsőház előtti kőtömbön pedig egy fiatal legény tollal a kezében írogatott. Írónak készült s korához képest már le is tett az asztalra valamit, tehát több verse és novellája jelent meg.
Most éppen verset írt. Lóránt cigány volt, de érettségizett. Nem akart felmenni a lakásba, mert a szülei veszekedtek. Elege volt neki abból. Még amit írt – a versének témája is az emberek közötti háborúság – volt a lényege. Arra sétált Zoli is, a szomszéd, épp a hobbiról jött s megkérdezte Lórántot:
– Hát te miért itt írsz?
– Hallgatózzon csak!
Zoli hallgatott és hallotta is a ricsajt.
– A szüleid veszekszenek?
– Aha.
– De min?
– Meglehet hogy rólam!
– Rólad?
– Az anyám szerint nem jó dolog az, hogy én költő vagyok! Az apám meg mellettem áll ki!
Zoli elgondolkodott. Felment a második emeletre. Kopogtatott. Borbála ajtót nyitott.
– Mit akar?
– Nem zavarja magukat, hogy a fiuk lent van és ott ír?
– Zoli, ebből maradjon ki!
Csaba is előjött a konyhából, miután elnyomta a csikket.
– Mi a baj, Zoli?
– A fia lent írogat.
– Hát ezt mondom én! Ugyanis én faragtam írót belőle!
– Hallgass!
– Az egész ház nyugalmát felverik! – mondta a szomszéd
Borbála szégyellte magát. Arca elsápadt, pupillái nagyobbak lettek. Zoli meg ott állt az ajtójuk előtt.
– Kérem, Zoli, hívja fel a fiamat!
– Rendben!
De addig is tovább veszekedtek. Zoli lesétált a ház elé s azt mondta:
– Menj fel! Az apád vár!
– Minek? Anyám nem!
– Ő is szeret téged!
– Akkor szeresse az írásaimat is!
Zoli megfogta a vállát s rámosolygott.
– Szeret téged. Az írásaidat is! Csak félt a bizonytalan jövődtől!
Lóránt végül felsétált Zolival együtt. Ott álltak ketten az ajtó előtt. Borbálának már a hangszála is nagyon kimerült, elfáradt. Zoli a lakásába ment.
A cigány fiú meg a szobájába ment. Letette a tollat és a füzetet. Lepihent s nagyokat sóhajtott. Apja bement hozzá s kíváncsi volt arra, mit írt utoljára. Lóránt el is aludt. Az édesapja nem hitt a szemeinek, amikor a verscímet s magát a verset elolvasta. Az volt a címe: „Édesanyámnak!”
Csaba azonnal megmutatta a verset Borbálának. El is olvasta s a szégyentől úgy zavarba jött, hogy olyan lett az arca mint a ráké.
– Látod mennyire szeret?
– Igen, látom – mondta az anya, majdnem elsírva magát.
Borbála bement Lóránt szobájába s fia homlokára tette kezét.
– Az én fiam!… Hiszen én csak a kenyeredért aggódom…
Likes
Nincs hozzászólás