beszélgetés az év terjesztőjével
A Fedél Nélkül utcalapnak eddig több mint ezerötszáz terjesztője volt tizenöt évvel ezelőtti megalakulása óta. Jelenleg azonban ebből mindössze körülbelül háromszáz aktív. A 2005 júliusában indult EQUAL program keretében lehetőség nyílt arra, hogy huszonöt terjesztővel mélyrehatóbban foglalkozzon egy bővebb stáb. Őket nevezték el Kiemelt terjesztőknek. A Fedél Nélkül szerkesztősége az európai program segítségével létrehozott egy Kiemelt terjesztői Klubot, melyen megismertem Erdős Jánosnét, Csurikát, aki nagyon agilisnak tűnt a klub életében és valószínűleg a terjesztésben is az lehetett, mert az Év terjesztője címet – az összes terjesztő szavazata alapján – eddig minden alkalommal (háromszor) ő nyerte meg.
– Hol, mikor és milyen családi körülményekbe születtél?
– 1972-ben, Dunaújvárosban születtem hét hónapra csípőficammal. Olyan kicsi újszülött voltam, hogy a nagynéném elkeresztelt Csurikának. Azóta is sokan így becéznek. Édesapám és édesanyám kétszobás lakótelepi panellakásban laktak az egy éves bátyámmal. Szüleim a mai napig is ott élnek. Édesapám az akkori kenyérgyárban volt sofőr, édesanyám pedig egy ételbárban dolgozott. Nagyszüleim mindössze ötszáz méterre laktak tőlünk. Nagyon sokat voltam náluk, többet, mint otthon. Igazi kulcsos gyerekek voltunk.
– Hogyan telt kisgyermekkorod?
– A gyerekkorom nagyon szép volt ahhoz képest, hogy nem voltunk gazdagok, ruhánk, kajánk mindig megvolt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk a testvéremmel. Sokat fociztunk és verekedtünk másokkal. Én a bátyámhoz nagyon ragaszkodtam.
– Milyen iskolákba jártál, milyen érdekességek történtek veled?
– 78-79-ben csípőműtétem volt, mert nagycsoportban elestem a jégen, emiatt évvesztes lettem az iskolában. Két műtétem volt Pesten, a Karolina úton, platina beültetésem. A műtét miatt nagyon sokat voltam kórházban. Ez az egy év nagyon lassan telt el. Utána kezdhettem csak az iskolát. Nehéz volt a suli, mert volt egy nagyon rossz tanárom, aki a kötelező orosz nyelvből megbuktatott. Újból kellett járnom a hatodikat emiatt. Sajnos éppen ekkor váltak a szüleim is. Bátyámat már beiskolázták egy székesfehérvári középiskolába, ahol molnárnak tanult. Anyu nem bírta az ő keresetéből egyedül fenntartani a lakást és a bátyám tanulmányait is állni, ezért nekem még tizennégy éves korom előtt el kellett mennem dolgozni. Később munka mellett fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat.
– Hány munkahelyed volt, és miért váltottál?
– Első munkahelyem 1986 júniusától októberig az Ingatlankezelő és Városgazdálkodási Vállalatnál volt. Azt otthagytam, mert sokszor kaptam napszúrást a terepmunkán. Sövényt kellett vágnunk, murvát terítenünk, temetőben kapáltunk. Nagyon nehéz fizikai munka volt, nem bírtam. Átmentem a Patyolatba, ahol vizes ruhákat ráztam és simítottam ki, hogy a vasaló alá tudjanak menni. Nagyon kevés volt a bérem, mert nem voltam tizenhat éves, ezt is otthagytam. A Dunai Vasmű szénelőkészítő üzemébe kerültem szenet lapátolni. A szalagról lehullott szenet lapátoltuk vissza egész nap. Közben kijártam a hetedik-nyolcadik osztályt. A Vasműben dolgoztam gyakorlatilag tíz évig – 1997 júliusáig. 1998. óta terjesztem a Fedél Nélkül lapot.
– Elmondanád párkapcsolataid érdekesebb eseményeit?
– Első barátommal már megvolt az eljegyzésünk, mikor tönkrement a kapcsolatunk, végül nem lett belőle házasság. Nem sokkal ezután ismerkedtem meg a férjemmel, aki nálam tizenegy évvel volt idősebb. A következő hónapban már terhes is lettem tőle. Nem volt időnk arra, hogy megismerjük egymást. 1992 februárban megszületett a fiam. Három napra rá, a kórházban közölte velem a férjem, hogy ő a fiúkat is szereti. Innentől kezdve tűrtem. 1997-ben végül otthagytam, mert agresszív volt. Féltékeny volt rám. Sokszor kékre-zöldre verte a gyereket. Egyszer még a lakást is ránk akarta gyújtani. Felkaptam pár cuccunkat és a gyereket, és elmenekültem. Fél évig azt sem tudta, hol vagyunk, mi van velünk. Mikor megtalált, én akkor közöltem vele, hogy beadom a válópert. Akkor kerültem fel Pestre. Eleinte látogatta a gyereket, de nyolc éve már azt sem. A fiam hiperaktív, nem tudja kezelni. Amikor felkerültünk Pestre, egy gyermek- és anyaotthonban laktunk kb. másfél évig. Onnan kerültem ki úgy, hogy lett egy kapcsolatom egy taxissal. Egy évig tartott. Nála laktunk, de – talán ő is a fiam hiperaktivitása miatt – besokallt. Nagyon sok helyen laktunk már azóta albérletben. Volt közben egy négy éves kapcsolatom egy Fedél Nélkül lapterjesztővel.
Aztán volt, hogy egy darabig a bátyámmal egy hotelben laktunk, napi háromezer forintba került. Semmi pénzünk nem volt, nagyon el voltunk keseredve, aztán találtunk egy hirdetést, ahol Százhalombattára kerestek lovak mellé egy párt. A bátyám és én úgy mentünk le, hogy mi egy pár vagyunk és a gyerek. Ott kaptunk szállást, dolgoztunk néhány hónapot. Ott kezdte el a kisfiam az első osztályt. Ekkor a szüleim újra összeházasodtak, azóta is együtt élnek. Az esküvőn nem tudtam részt venni, mert a húsz lóval valakinek maradni kellett, én pedig a bátyámat küldtem, hogy meglátogathassa a kislányát is Dunaújvárosban. Elvitte a fiamat is. Úgy jött vissza, hogy a szüleim szeretettel várnak, menjek haza. Összepakoltam a holmimat, visszamentünk, de apám közölte, hogy ott nem lakhatunk, pedig két külön szoba volt. Kidobott az utcára. A hat éves gyerekkel egy hetet egy pincében laktam. Elmentem WC-t takarítani, de nem tudtam hol aludni. Napközben egy játszótéren pihentem. Így kerültünk vissza Pestre. 1998 őszén kezdtem el terjeszteni a Fedél Nélkült. Szeretem csinálni ezt a munkát. Tavaly december 27-én ismertem meg a jelenlegi páromat, Ő a Déli-pályaudvaron egy takarítócsoport vezetője.
– Kérlek, meséljél kapcsolatodról a gyermekeddel!
– Nekem nem okozott gondot a fiam hiperaktív viselkedése. Én tudtam ezt kezelni kiskorától. Nem engedtem meg az orvosoknak, hogy gyógyszert adjanak neki, mert szerintem a gyógyszer nem vezet sehova. Volt belőle elég sok kínlódás, egyik tanácsadóból a másikba dobáltak. Az iskolában is volt sok gond. A harmadik osztályt nyolc iskolában járta ki, mert nem bírták kezelni. Ettől függetlenül mindig normál iskolába járattam. Most pedig már szakácsnak tanul.
– Milyen betegségek befolyásolták az életedet?
– Le vagyok százalékolva ötven százalékra. Bármelyik pillanatban tolószékbe kerülhetek. Szét van szakadva a csigolyám, csípőficamom van, illetve probléma van a gerincemmel és a szememmel is. Sajnos csak ötven százalékot kaptam meg öt éve, így nem kaptam rá nyugdíjat, csak a huszonhétezer forintnyi szociális járadékot kapom. Ezt pótolom ki a lapterjesztéssel keresett pénzzel.
– Miért és hogyan terjeszted a lapot, és milyen élményeid vannak?
– Szeretek emberekkel foglalkozni, velük beszélgetni. Eléggé nyüzsgő típus vagyok, nem szeretem a magányt. A lap terjesztésének legfőbb oka persze a jövedelemkiegészítés. A lapért kapott pénz mellett olykor kapok csomagokat is, elsősorban ruhaneműt, ételt. Van egy vásárló hölgy, akivel olyan jó kapcsolatba kerültem, hogy naponta beszélünk telefonon. Nagyon régóta egy helyen terjesztem az újságot, ezért már rengeteg ismerősöm és törzsvásárlóm van.
– Milyen élményeid vannak az EQUAL programmal, és annak részével a kiemelt terjesztői státusszal kapcsolatban?
– A kiemelt terjesztői klubban nagyon jól érzem magam. Szinte minden összejövetelen és a szervezésben is részt veszek. Kirándulások, ünnepi – pl. karácsonyi – rendezvények szervezését vállaltam. Én szoktam kezdeményezni a temetői látogatásokat is, ahol rendbe tesszük a Fedél nélkül alapítójának – Ungi Tibornak – és a már elhunyt terjesztők sírját. Persze a legnagyobb élmények a külföldi kirándulások voltak. Voltunk Bécsben, ekkor léptem át először a magyar határt. Nem gondoltam volna, hogy hajléktalanként fogok először külföldre utazni. Aztán elmentünk Horvátországba is, a tengerpartra. Ezután jött London. Oda egy konferenciára küldtek, ahol nem csak szociális munkások, de öt magyar hajléktalan is részt vett. Gyakorlatilag ez nem csak szórakozás volt, hanem munka is. A konferencián nekem is fel kellett szólalnom, a Fedél Nélkül lapról számoltam be a külföldi szociális munkásoknak.
A londoni konferencia tapasztalatairól még annyit, hogy a külföldieknek sokkal több lehetőségük van a támogatások révén a kertészkedésre, festésre, a szakmák tanulására. Azt is észrevettem, hogy a külföldi hajléktalanoknak sokkal nagyobb az önbizalmuk, mint a magyaroknak. Szerintem leginkább a magyar hajléktalanok önbizalmát kellene visszaadni, erősíteni.
Körülbelül fél éve merült fel, hogy a Fedél Nélkül szerkesztőségi munkájához szükség lenne pár önkéntes szolgálattevőre. Én egy pillanatig sem haboztam, mikor megkérdeztek, hogy vállalok-e valamilyen feladatot. Azóta hetente egy nap 9-12 óráig ügyelek a szerkesztőségben. Kiadom az ideiglenes terjesztői engedélyeket, és felírom a terjesztők panaszait, észrevételeit. Ezen felül még feladatom a nappali melegedő – egy helyiségben van a kettő – rendjére figyelni. Ez már egy kicsit hasonlít a szociális munkához. Péntekenként pedig 9-14 óráig magát a lapot adom ki a terjesztőknek, ami már anyagi felelősséggel járó munka. Ezért némi fizetést is kapok. Ekkor nagyon kell figyelnem a pénzre, a kiadott lapok darabszámára és emellett még a rendre is ügyelnem kell. Mindezt számítógépen rögzíteni.
Egy szóval velem sok jó dolog történt az EQUAL program keretében. Persze ez nem jelenti azt, hogy általában is túl boldog lennék. Sokkal elégedettebb lennék, ha egy saját lakás törlesztését kellene fizetnem az albérlet helyet, de az eddigi próbálkozásaim nem sikerültek.
– 1972-ben, Dunaújvárosban születtem hét hónapra csípőficammal. Olyan kicsi újszülött voltam, hogy a nagynéném elkeresztelt Csurikának. Azóta is sokan így becéznek. Édesapám és édesanyám kétszobás lakótelepi panellakásban laktak az egy éves bátyámmal. Szüleim a mai napig is ott élnek. Édesapám az akkori kenyérgyárban volt sofőr, édesanyám pedig egy ételbárban dolgozott. Nagyszüleim mindössze ötszáz méterre laktak tőlünk. Nagyon sokat voltam náluk, többet, mint otthon. Igazi kulcsos gyerekek voltunk.
– Hogyan telt kisgyermekkorod?
– A gyerekkorom nagyon szép volt ahhoz képest, hogy nem voltunk gazdagok, ruhánk, kajánk mindig megvolt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk a testvéremmel. Sokat fociztunk és verekedtünk másokkal. Én a bátyámhoz nagyon ragaszkodtam.
– Milyen iskolákba jártál, milyen érdekességek történtek veled?
– 78-79-ben csípőműtétem volt, mert nagycsoportban elestem a jégen, emiatt évvesztes lettem az iskolában. Két műtétem volt Pesten, a Karolina úton, platina beültetésem. A műtét miatt nagyon sokat voltam kórházban. Ez az egy év nagyon lassan telt el. Utána kezdhettem csak az iskolát. Nehéz volt a suli, mert volt egy nagyon rossz tanárom, aki a kötelező orosz nyelvből megbuktatott. Újból kellett járnom a hatodikat emiatt. Sajnos éppen ekkor váltak a szüleim is. Bátyámat már beiskolázták egy székesfehérvári középiskolába, ahol molnárnak tanult. Anyu nem bírta az ő keresetéből egyedül fenntartani a lakást és a bátyám tanulmányait is állni, ezért nekem még tizennégy éves korom előtt el kellett mennem dolgozni. Később munka mellett fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat.
– Hány munkahelyed volt, és miért váltottál?
– Első munkahelyem 1986 júniusától októberig az Ingatlankezelő és Városgazdálkodási Vállalatnál volt. Azt otthagytam, mert sokszor kaptam napszúrást a terepmunkán. Sövényt kellett vágnunk, murvát terítenünk, temetőben kapáltunk. Nagyon nehéz fizikai munka volt, nem bírtam. Átmentem a Patyolatba, ahol vizes ruhákat ráztam és simítottam ki, hogy a vasaló alá tudjanak menni. Nagyon kevés volt a bérem, mert nem voltam tizenhat éves, ezt is otthagytam. A Dunai Vasmű szénelőkészítő üzemébe kerültem szenet lapátolni. A szalagról lehullott szenet lapátoltuk vissza egész nap. Közben kijártam a hetedik-nyolcadik osztályt. A Vasműben dolgoztam gyakorlatilag tíz évig – 1997 júliusáig. 1998. óta terjesztem a Fedél Nélkül lapot.
– Elmondanád párkapcsolataid érdekesebb eseményeit?
– Első barátommal már megvolt az eljegyzésünk, mikor tönkrement a kapcsolatunk, végül nem lett belőle házasság. Nem sokkal ezután ismerkedtem meg a férjemmel, aki nálam tizenegy évvel volt idősebb. A következő hónapban már terhes is lettem tőle. Nem volt időnk arra, hogy megismerjük egymást. 1992 februárban megszületett a fiam. Három napra rá, a kórházban közölte velem a férjem, hogy ő a fiúkat is szereti. Innentől kezdve tűrtem. 1997-ben végül otthagytam, mert agresszív volt. Féltékeny volt rám. Sokszor kékre-zöldre verte a gyereket. Egyszer még a lakást is ránk akarta gyújtani. Felkaptam pár cuccunkat és a gyereket, és elmenekültem. Fél évig azt sem tudta, hol vagyunk, mi van velünk. Mikor megtalált, én akkor közöltem vele, hogy beadom a válópert. Akkor kerültem fel Pestre. Eleinte látogatta a gyereket, de nyolc éve már azt sem. A fiam hiperaktív, nem tudja kezelni. Amikor felkerültünk Pestre, egy gyermek- és anyaotthonban laktunk kb. másfél évig. Onnan kerültem ki úgy, hogy lett egy kapcsolatom egy taxissal. Egy évig tartott. Nála laktunk, de – talán ő is a fiam hiperaktivitása miatt – besokallt. Nagyon sok helyen laktunk már azóta albérletben. Volt közben egy négy éves kapcsolatom egy Fedél Nélkül lapterjesztővel.
Aztán volt, hogy egy darabig a bátyámmal egy hotelben laktunk, napi háromezer forintba került. Semmi pénzünk nem volt, nagyon el voltunk keseredve, aztán találtunk egy hirdetést, ahol Százhalombattára kerestek lovak mellé egy párt. A bátyám és én úgy mentünk le, hogy mi egy pár vagyunk és a gyerek. Ott kaptunk szállást, dolgoztunk néhány hónapot. Ott kezdte el a kisfiam az első osztályt. Ekkor a szüleim újra összeházasodtak, azóta is együtt élnek. Az esküvőn nem tudtam részt venni, mert a húsz lóval valakinek maradni kellett, én pedig a bátyámat küldtem, hogy meglátogathassa a kislányát is Dunaújvárosban. Elvitte a fiamat is. Úgy jött vissza, hogy a szüleim szeretettel várnak, menjek haza. Összepakoltam a holmimat, visszamentünk, de apám közölte, hogy ott nem lakhatunk, pedig két külön szoba volt. Kidobott az utcára. A hat éves gyerekkel egy hetet egy pincében laktam. Elmentem WC-t takarítani, de nem tudtam hol aludni. Napközben egy játszótéren pihentem. Így kerültünk vissza Pestre. 1998 őszén kezdtem el terjeszteni a Fedél Nélkült. Szeretem csinálni ezt a munkát. Tavaly december 27-én ismertem meg a jelenlegi páromat, Ő a Déli-pályaudvaron egy takarítócsoport vezetője.
– Kérlek, meséljél kapcsolatodról a gyermekeddel!
– Nekem nem okozott gondot a fiam hiperaktív viselkedése. Én tudtam ezt kezelni kiskorától. Nem engedtem meg az orvosoknak, hogy gyógyszert adjanak neki, mert szerintem a gyógyszer nem vezet sehova. Volt belőle elég sok kínlódás, egyik tanácsadóból a másikba dobáltak. Az iskolában is volt sok gond. A harmadik osztályt nyolc iskolában járta ki, mert nem bírták kezelni. Ettől függetlenül mindig normál iskolába járattam. Most pedig már szakácsnak tanul.
– Milyen betegségek befolyásolták az életedet?
– Le vagyok százalékolva ötven százalékra. Bármelyik pillanatban tolószékbe kerülhetek. Szét van szakadva a csigolyám, csípőficamom van, illetve probléma van a gerincemmel és a szememmel is. Sajnos csak ötven százalékot kaptam meg öt éve, így nem kaptam rá nyugdíjat, csak a huszonhétezer forintnyi szociális járadékot kapom. Ezt pótolom ki a lapterjesztéssel keresett pénzzel.
– Miért és hogyan terjeszted a lapot, és milyen élményeid vannak?
– Szeretek emberekkel foglalkozni, velük beszélgetni. Eléggé nyüzsgő típus vagyok, nem szeretem a magányt. A lap terjesztésének legfőbb oka persze a jövedelemkiegészítés. A lapért kapott pénz mellett olykor kapok csomagokat is, elsősorban ruhaneműt, ételt. Van egy vásárló hölgy, akivel olyan jó kapcsolatba kerültem, hogy naponta beszélünk telefonon. Nagyon régóta egy helyen terjesztem az újságot, ezért már rengeteg ismerősöm és törzsvásárlóm van.
– Milyen élményeid vannak az EQUAL programmal, és annak részével a kiemelt terjesztői státusszal kapcsolatban?
– A kiemelt terjesztői klubban nagyon jól érzem magam. Szinte minden összejövetelen és a szervezésben is részt veszek. Kirándulások, ünnepi – pl. karácsonyi – rendezvények szervezését vállaltam. Én szoktam kezdeményezni a temetői látogatásokat is, ahol rendbe tesszük a Fedél nélkül alapítójának – Ungi Tibornak – és a már elhunyt terjesztők sírját. Persze a legnagyobb élmények a külföldi kirándulások voltak. Voltunk Bécsben, ekkor léptem át először a magyar határt. Nem gondoltam volna, hogy hajléktalanként fogok először külföldre utazni. Aztán elmentünk Horvátországba is, a tengerpartra. Ezután jött London. Oda egy konferenciára küldtek, ahol nem csak szociális munkások, de öt magyar hajléktalan is részt vett. Gyakorlatilag ez nem csak szórakozás volt, hanem munka is. A konferencián nekem is fel kellett szólalnom, a Fedél Nélkül lapról számoltam be a külföldi szociális munkásoknak.
A londoni konferencia tapasztalatairól még annyit, hogy a külföldieknek sokkal több lehetőségük van a támogatások révén a kertészkedésre, festésre, a szakmák tanulására. Azt is észrevettem, hogy a külföldi hajléktalanoknak sokkal nagyobb az önbizalmuk, mint a magyaroknak. Szerintem leginkább a magyar hajléktalanok önbizalmát kellene visszaadni, erősíteni.
Körülbelül fél éve merült fel, hogy a Fedél Nélkül szerkesztőségi munkájához szükség lenne pár önkéntes szolgálattevőre. Én egy pillanatig sem haboztam, mikor megkérdeztek, hogy vállalok-e valamilyen feladatot. Azóta hetente egy nap 9-12 óráig ügyelek a szerkesztőségben. Kiadom az ideiglenes terjesztői engedélyeket, és felírom a terjesztők panaszait, észrevételeit. Ezen felül még feladatom a nappali melegedő – egy helyiségben van a kettő – rendjére figyelni. Ez már egy kicsit hasonlít a szociális munkához. Péntekenként pedig 9-14 óráig magát a lapot adom ki a terjesztőknek, ami már anyagi felelősséggel járó munka. Ezért némi fizetést is kapok. Ekkor nagyon kell figyelnem a pénzre, a kiadott lapok darabszámára és emellett még a rendre is ügyelnem kell. Mindezt számítógépen rögzíteni.
Egy szóval velem sok jó dolog történt az EQUAL program keretében. Persze ez nem jelenti azt, hogy általában is túl boldog lennék. Sokkal elégedettebb lennék, ha egy saját lakás törlesztését kellene fizetnem az albérlet helyet, de az eddigi próbálkozásaim nem sikerültek.
