A város forgatagában emberek járnak-kelnek, sietnek-megpihennek. Néhol sietős sofőrök dudálnak, egy dallamkürt is hallatszik. Az öreg felkapja a fejét a hang irányában a tér „közpadján” üldögélve. Egy nagy, piros színű sportkocsi pörgeti a motort a majdnem álló forgalomban az Astoria irányában. A délutáni csúcsban a júniusi nyár napsütése néhol égeti az ember bőrét, de még ez is kellemes az elmúlt tél számtalan hideg éjszakáját átdidergők számára. A férfi a padon üldögélvén, fémkanalat ütöget a térdére, barnaszínű műanyag szatyrából egy fémdobozos konzervet vesz elő – már megbontottan –, félrehajtja a fedelet, és kedvére kanalazgatni kezdi a gyümölcsöt.
– Laci bácsi, mit eszik? – Az öreg ránéz a padon kissé távolabb ülő városlakóra, ismeri a srácot. A utcai életben nagyon sok ideje, vagy három hónapja.
– Ez kérlek trópusi ananász!
– Adjon már belőle bátyám, csak az íze miatt. – Az öreg hunyorít kissé. – Rendben, ha kitöltöd nékem a „nagypénzes” lottószelvényt. – A fiú láthatólag rosszul viseli az öreg szavait, nem szereti, ha „lepasszoltan” nézik hülyére. Mérges is, így horkan egyet.
– Menjen már maga a mediterrán kontinensről…, Laci bácsi nem lesz barackos pálinka. – Az öreg summa summárum a kanálból egy darab gyümölcsöt rak a sok aprópénzt látott tenyérbe. Eszegetik a gyümölcsöt szótlanul egymás mellett.
A tér másik oldalán villamos csilingel, az öreg egy három slukkot adó csikkre gyújt, kicsit megigazítja a vasutas sapkát a fején. A padsor végében a Kati nevű leány üldögél, a komfortigényét jelentő egyedülléte megvan neki. Kis üveg császárlikőrt kortyolgat. Előző hónapban töltötte a tizennyolcat, így már csak az „égiek” az illetékesek, hisz a lány a hetedik hónapjában a nagy pocakjával itt él az utcán. Csupán néhány szót mond magáról. New Yorkban élt egy nagy felhőkarcolóban, szegénységet fogadott egy titkos szektában, és így jött az országba. Szülei híres artisták, járják a világot, és egyszer Budapestre is eljön a cirkusz. A lány élesen felkacag valamin, félrefordul, a pad mellé öklendezik, teljesen abszurd az egész. Alfonz az öreg mellől a könnyű drog „felszerszámozott” lépteivel a lányhoz siet. Nézi, és nem tudja, mitévő is legyen, majd kiabálni kezd vele, s a lány visszaegyenesedik a padra ülő helyzetbe.
– Mondtuk Kati, gumi, csakis gumival! – Az ordító hangra a lány értetlen tekintettel néz a férfira. – Kellett neked a Fazekas Pityuval összeágyaznod magad egy kapualjban! – Alfonz hirtelen elcsendesül, végül is ki a jó fenét érdekli az egész. Egy pár járókelő, ki ez idáig kíváncsian figyelte, mi is történik, továbbsétál. Alfonz könnyű léptekkel a padsor előtt a tér mélységébe lép pár métert. Áll rövidke ideig: „a kutyát sem érdekli, hogy nem tud csaholni”, hogy ott létezik szótlanul a körötte járókelők nagyvárosi idejében. Hirtelen szólal meg, páran odakapják a fejüket amint elkezdi szavalni a kedvenc Villon versét, egy-ketten megállnak és hallgatják őt.
– „Az őszi sárban már magamban járok, és lábam nyomában a kaszás üget…” – és mondja a Testamentum című, nem éppen rövidke verset, szépen tagolt beszédjével. Közben beleborzong magában a gondolatra, hogy amit most szaval, a XV. század közepén íródhatott.
– „.. És a bitang sors, mely nem adott enni, végül sarat dagaszt az ajkamon…” – Az elhangzó verssort követően szint rögvest a meg-megálló polgárok, nézelődő turisták közt egy fiatal férfi tűnik fel. Mondhatni a „köztéri színre” lép, két kezében maga előtt tartván egy papírtálcát, lefedte fehérszínű selyempapírral. Alfonz abbahagyja a szavalást, és Benit nézi, mi a csodát hozhatott. Laci bácsi is abbahagyja sokadik próbálkozását, hogy egy csikkre gyújtson, vasutas sapkáját igazgatja, és érdeklődön figyeli, mi is történik. Beni a padsor és a tér köztes részén álldogál, szinte művészien kimerevíti a mozdulatát. A selyempapírt lebontván kezében felmutatja a papírtálcát, melyen egy egész sült csirke illatozik. Az álldogáló polgárok előtt, a kezében feltartván az étket körbehordozza, egy-két turista vakut villant, megörökítve a pillanatot. A padon ülő Laci bácsihoz intézi a szavait.
– Kedves bátyám, egy „magas termetű” városlakó adománya e szárnyas. A combját szereti? – Az öreg kezével szétbontja a grillcsirkét. Végighordozza a padsoron. Jut mindenkinek, mint a bibliai történetben. Jólesően falják az étket. Laci bácsi megjegyzi:
– Egy korsó hideg, habos Kinizsi sör lenne most a „mennyország”. Alfonz teli szája okán a szemeivel int az öregre. Igaz, a „kinizsi” nevet még nem hallotta, bár sörivó emberként szerepel a szigorúan titkos feljegyzéseiben. Amellett pacifista.
– Laci bátyám, eljut maga a mennyországba. – A fiú szavaira az öreg elmélkedik úgy két gondolatnyit. Jó szándékú gyerek ez az Alfonz. Bizonyosan tréfálkozik vele, de az is igaz, ő hozta szóba a mennyeket. Egy női sikoltás hallatszik a padsor végiből. A téren által igyekvők jó része megtorpan, a hang irányába figyel. A Kati lány az. Két kezét kismama pocakjára szorítja, kissé félredől, s Jézus nevét ismétli maga elé. Beni ér oda először a lányhoz, majd Laci bácsi és Alfonz. Ott állnak, nem tudják mitévők legyenek. Beni odakiált az őket figyelők felé.
– Ez itt fog megszülni! – A lány görcsökben vonaglik, kezeivel még mindig a hasi tájékát szorítja. Csupa piros lesz minden a pad előtt a földön körötte.
– Hát ez nem tüszőrepedés… – az öreg megállapítására Beni idegesen kérdezi tőlük.
– Ha vérzik, és nem folyik el a magzatvíz, akkor mi van?– A lány teste vonaglik. Jézus nevét kiabálja újra és újra… Turisták állnak meg, tisztes polgárok, és dermedten figyelik, mi is történik. Egy páran felkiáltanak.
– Orvost…, orvost!!! – Beni a lány lábközére hajol, kezeivel a felhajtott szoknyácska alatt „soha nem ismert” mozdulatokat végez. Egy tovatűnő csend, majd egy babát emel a magasba az őket nézők felé. Egy játék babát.
– Megszületett az utcán a város gyermeke! Közületek ki az, ki ad néki ember nevet?!… Hogy jólétben élhessen, tanulhasson, szerethessen! – Az emberek csak állnak, nem is nagyon értik mi történt, történik. Egy-két hölgy idegesen felnevet. Beni, Laci bácsi, Kati és Alfonz egy sorban állnak, kissé meghajolnak. A Csókavári társulat színészeit láthatták! – Az öreg szavaira fura csend áll be. Egy-ketten összeütik a tenyerüket, majd szinte „ráadás taps” hallatszik. A térre most érkező, továbbmenő polgárok kis sem tudják találni, miért áll ilyen sok tapsoló ember a téren.
2015 június, 2. díj
