Hommage B. Andrea szociális munkásnak
„A szociális munkások a társadalom lelkiismeretének
szolgáló papjai.”
„Pokolból feltámadott hideg szelet érzek, édes öledbe bújnék,
mint a gyermek.
Mama, mama, mama, mama…”
A fiúkat száztizenöt nap elmúltával kiebrudalták a Cserkesz utcai ora et labora, szenvedélybetegeket imádkoztatással és terápiás munkavégzéssel rehabilitáló alapítványi önfertőző legényegyletből. Bár ők nem követtek el semminemű durva szabályzatmegszegést, és betartották a teljes absztinenciát is, valamiért mégis kitelt nekik az esztendő. Hiába való volt a régi kőbányai zsinagógából átalakított „mindenki templomának” szakrális aurája, és a két nagy tudású intézményvezető teológus dörgedelmes intelmei a pokol kénköves tűzének kárhozatáról, a csalánzók metamorfózisa valamiért mégis meghiúsult.
Először most is a karakánabb és jellemesebb P.B.Zoltán alias „Pierre” távozott önként és dalolva, egy munkamódszertani vita vetett véget Megtérése a megtértek nyájába c. karriertörténetének. Feladván az Emberbarát Alapítvány megváltó üdvösségét visszatért a „reálmadridi” ősi naturalista stílusú gladiátorképzőbe donna Andrea anyai kebelébe. Majd jó magam K.Twist Tibor hagytam el az alapítvány Gyöngyike utcai legényszállását. Megalkuvó természetem szerette volna még egy kis ideig élvezni a gyengéd gondoskodást, de a torkosság bűnébe estem, s így nekem is útilaput kötöttek a talpamra. Nem találtam eléggé kielégítőnek az intézmény által biztosított élvezeti cikkek választékát – elhagyván a terápiás munkavégzés területét – a kőbányai Közért vállalat egyik reprezentáns üzletében elégítettem ki kényes igényeimet. Megpróbáltam észrevétlenül visszalopódzni a szenvedélybetegek szorgos nyájába, de szociális gondozónőnk, a szép Gabriella rajtacsípett engem a kezemben tartott ínyencségekkel egyetemben. Megkíséreltem megkísérteni állhatatosságát, de ő lojális maradt kenyéradó gazdáihoz, s bázisközpontukba való visszatérésünk után azonnal jelentette az esetet az intézmény vezetőségének. A közös ebédet lezáró imádság után számot kellett adni kihágásom körülményeiről és annak okairól. Népszerű és közkedvelt „Ági nénink” nekem szegezte a kérdést:
– Mondja Uram, magát otthon az asztal körül kergették, hogyha nem kockacukorral itta a feketekávét?
– Igen, valóban otthonomban mokkacukorral édesítve fogyasztottam, vékonyfalú kínai porceláncsészéből, ezüstkanállal kavargatva, s ivása közben kisujjamat diszkréten eltartottam a pohár falától. Ezen utóbbitól a rehabilitáció alatt kivételesen eltekintek, mert ezt már én is egy kissé dekadens dolognak tartom – válaszoltam cinikus vigyorgások közepette.
Értelmiségi klienstársaim halkan kacarásztak, s a csibészek harsány hahotázásban törtek ki, melyet némi jóindulattal gúnykacajnak is lehetett nevezni. A mi drága Ági nénink az arcán megjelenő enyhe pírt leszámítva féken tartotta indulatait és a következő szigorú szónoklattal köszörülte ki a tekintélyen esett csorbát:
– Nos, akkor drága Uram, akkor Ön a mai nappal eltávozik körünkből és elhagyja az intézmény területét.
Sándor bácsi, a jeles teológus, tanulmányok közismert szerzője, mint az öreg, jóságos atyaisten megkísérelte megmenteni lelkemet a cinizmus ördögétől. A Sátán azonban tovább csiklandozott villájával és újabb gyúnytiráda kimondására késztetve eltaszítatta velem a felém nyújtó segítő kezet.
– Igen, Sándor bácsi megbántam – feleltem hetykén – mea culpa, mea maxima culpa és ha majd időm engedi, hamut fogok szórni a fejemre.
Fölényes gőggel klasszikus félműveltségemet fitogtatva vártam a további közönségsikert. Sándor bácsit mindenki szerette, tudták róla, hogy méltányos, jóindulatú közösségi ember és így már nem sikerült elérni a kívánt hatást. Döbbent csend fogadta hálátlan és tiszteletlen viselkedésemet. A joviális öregúr szomorkásan elmosolyodott és halkan, indulatok nélkül a következőket mondta:
– Hamut fog szórni a fejére, na, ezt majd megnézem magamnak – és hallgatólagos beleegyezésével visszaadta a kezdeményezés jogát a kettőjük kapcsolatában „nadrágot viselő” erélyes hitvesének. Ágnes evangélista, Kőbánya jeles díszpolgára a sarkára állott, és mint az Isten lángpallosú angyala végérvényesen kiűzött engem a szenvedélybetegeknek eme meghitt paradicsomából.
A „furcsa pár” imigyen legott újra megjelent a „via della Madridin” lévő „Hotel Infernóban”, Andrea angyal őszinte örömére. Drága, kicsi patrónánk látásunkra összecsapta, majd a csípőjére helyezte áldásosztó kezecskéit és a maga százötven-centiméteres emberi nagyságában elénk tornyosulva szigorú szidalmak özönét zúdította fejünkre, s mi megszeppent gyermekekként szégyenkeztünk előtte férfiatlan helyt nem állásunk okán. De ő nem tudott sokáig tündérszívének parancsolni, s felcsendültek ajkairól a mi fülünknek oly kedves kacagásának ezüst csengettyűi. De még ez a soha senkit meg nem bántó nevetése is mosollyá szelídült, amikkor őszinte, tiszta örömmel közölte velünk a jó hírt: sikerült elintéznie, sőt kiharcolnia számunkra az egyéves időtartamú, személyenként havi húszezer forint összegű lakhatási támogatást. A rehabilitáció alatt, az önmegtartóztatás idején mi is összegyűjtöttünk egy kis pénzt, és így már csak egy megfelelő albérletet kellett keresnünk.
Az újlipótvárosi Csanády utcában találtunk egy idillikus hangulatú polgári garzonlakást, melyet egy joviális idős hölgy adott ki részünkre méltányos feltételekkel. Andrea anyánk elvállalta, hogy képviseli érdekeinket a szerződés megkötésének aktusa során, sőt még azt is, hogy a mi kedvünkért eljátssza a Magyar Vöröskereszt vezető titkárnőjének szerepét, s alakítása során bennünket a segélyszervezet alkalmazottaiként aposztrofált, akiknek munkáltatója fizeti az albérleti hozzájárulását. Ez utóbbi kegyes füllentésére a hajléktalan emberekkel szembeni adekvát bizalmatlanság végett volt szükség. A szerződés ratifikálásának reggelén időben érkezett, s ahogyan átjött az úton a kedves mosolyával arcán, s szép szemeinek bíztató tekintetével, ő volt nekünk akkor a testet öltött remény. Szolid eleganciája, melynek összhatását növelte a bájos kecsességgel kezében tartott fekete bőr irattartó, hivatalos komolyságot kölcsönzött külsejének. Miután beléptünk a társasház kapuján a felvonóhoz invitáltam, de ő elhárította a meghívást, emlékeztetett rá, hogy klausztrofóbiája van. Gügyögő gyermeki szavak tolultak a számra, de ódzkodtam kimondani őket. Féltem nevetségessé válok, ha így nyilvánulok meg: „Az én kityi ajany ojoszlyánom fél a liftben?”. Meghatódva arra gondoltunk, édes harmóniáját, nagy nemes lengyel lelkét és a kedves egyéniségét talán még teljesebbé teszi ez a kis zavar, ez a kis disszonancia. Energikus léptekkel megindult felfele a lépcsőn, mint egy élsportoló, a csapat húzóembere, ki vállán viszi közösségét, s közben lelket önt társaiba. Az emeleti fordulóban bevárt bennünket orcáján édes mosolygással, hangjában tündéri tapintattal kérdezte meg tőlünk:
– Fiúk, ugye a másodikra megyünk?
Déja vu érzésem támad, anyámat láttam újra, mikor az első iskolai évnyitómon ott állt a hozzátartozók soraiban és féltőn rám tekintett. Tudtam, ő küldte az angyalt, aki most fogja a kezünket. A megállapodás létrejötte után gyorsan távoznia kellett, mert újabb feladatok, szociális problémák megoldásai vártak rá. Fedél nélkül élő sorstalan emberek, kiknek az ő segítő keze enyhíti gondjait, mélyszegénységben élő magyar családok, melyeknek általa nyújt mentális és materiális támogatást a társadalom. Lekísértük autójához, hogy elköszönjünk tőle, s megköszönjük neki mindazokat a dolgokat, melyeket miértünk megtett. Látva szomorú és tanácstalan tekintetünket bíztató tapsikolással és egy kedves mondattal ő köszönt el tőlünk:
– Fiúk, fiúk aztán csak tessék bátran örülni ennek a jó kis belvárosi lakásnak – majd mint egy fürge manótündér bepattant egyéniségéhez illő, formás fekete színű Opel Corsájába, és egy sportos indítású „repülőrajttal” elindult küldetéseinek teljesítése felé. Sokáig néztünk a távolodó autó után, s elképzeltük őt, ahogyan az utat figyeli, miközben a beépített rádiós magnóból felhangzó zenét hallgatja. Ápolt, szép kezével üti a ritmust a kormánykeréken, ajkai mosolyra húzódnak és énekli a dalt. Lehet, hogy talán éppen azt, mely az ő himnusza is lehetne egyben. Deák Bill Gyula egyik blues songját a közösségi emberről „szeresd őt, aki gyenge, szeresd őt, aki fél, szeresd őt, aki vesztes, kit azzá neveltél”. Picur, amerre jársz, mondd el mindenkinek, hogy a hó takará el honi mezőkön, szilaj sziléziai szirti sasokat láttál, s büszke turulsólymokat. Mesélj szerető szüleidről, édesanyádról, kinek az első adódó lehetőségnél levetted terhei egy részét dolgos vállairól, édesapádról, kitől lengyel szívedet kaptad, s kinek karakán karaktere ihlette Sienkiewiczet a „Kis lovag” regényalakjának megálmodásakor. Mondd el azért, hogy megköszönhessük nekik mi is, nagyszerű embert adtak és neveltek a hazának. Mert kit égiek kegyelnek, s szülei viszont szeretnek, megmaradnak mindörökre tiszta szívű gyermeknek. Szállj kicsi angyal, örömhírt vigyél és áldjon meg az Isten „mikor lehajolsz egy emberért”.
Ajánlás:
Ajánlva egy bátor kicsi anyaoroszlánnak, ki lengyel s magyar hazafi, drága munkájának és emberi helytállásának tisztelettel teljes emlékezetéül.
Epilógus:
Tudom, ha majd elolvasod, azt fogod mondani: „ugyan már fiúk, én csak a munkámat végeztem”. Igen, drága Picur, Te csak a munkádat végzed szeretettel, hittel, hozzáértéssel és hiteles hűséggel.
Az elbeszélések elkészítéséhez nyújtott segítségekért és a hajléktalanok ellátásában és e szenvedélybetegek gyógyításában végzett áldozatos munkájukért köszönetet mondunk a Magyar Vöröskereszt, a BMSZKI szociális munkásainak és az Emberbarát Alapítvány munkatársainak:
I.Évának, II.Évának, Erikának, Rékának, Evelinnek, Zsuzsinak, Aliznak, Ági néninek, Sándor bácsinak, I. Imrének, II. Imrének és Ákosnak, Tamásnak, Péternek és kik magasztos emberi érzésektől vezéreltetve végzik áldozatos munkájukat, nem tehetnek róla, ők is csak angyalok.
