Felszálltunk kedvenc 23-as buszunkra. Jobb kezemben a pólyás csecsemő, bal kezemben a lyukasztandó buszjegy. Férjem a sporttáskával türelmesen álldogál odalent, mindenkit előre engedve; hadd siessen, aki ülni szeretne…
Egy idősebb úr, mint egy diszkoszvető – hajítja kalapját az ülésre. A kalap vízszintesen úszik a levegőben, s éppen a megfelelő ülésre huppan. Micsoda rutin! Mire végeztem a jegykezeléssel, már minden hely foglalt. Kivéve azt, amelyen a kalap ül. Odamentem, megfordultam, látszott, hogy egy másodperc múlva leülök… Az úr odaugrott és kirántotta a kalapot…
Miklós távolabbról látta az esetet…
– Ráültél volna? Biztos, hogy ráültél volna?
– Igen, természetesen! – válaszoltam.
***
A tömeg nagy volt. A végállomáson nehezen vergődtem le a gyerekkel. Látom ám, hogy Miklós már amott megy… Miért siet ennyire? Szedem a lábam, trappolok utána, ahogy enged a tömeg. Végre utolérem. Jobb kezemben a csecsemő, bal kezemmel belekarolok. Vagyis csak karolnék, mert nem engedi, hiába próbálkozom újra. Szinte odébb ugrik, s azt mondja:
– Na…
– Na… – Idegen hang, idegen arc…
– Jaj, bocsánat! – mondom.
Visszafordul és szembenéz velem; egy idegen ember lesújtó megvetéssel…
Lángvörös az arcom…
– Elnézést kérek összetévesztettem, bocsánat…
A sötétbarna crombi kabát… Hiába volt drága, senki nem garantálta, hogy holnap nem jön szembe az utcán egy hasonló… A Május1 Ruhagyár százával ontotta típusfazonjait…
Már nemcsak az arcom, a nyakam is lángvörös…
Hol lehet Miklós? Miért nem figyelt rám? Nézek visszafelé… Szép lassan caplat utánunk a csomaggal. Csodálkozott is, hová sietünk? Mindaddig, míg a jelenetet meg nem látta…
S ahelyett, hogy mellém állna, vagy a védelmemre kelne – mások füle hallatára – azt mondja;
– Hölgyem! Gyerekkel a karján ismerkedik – itt a Borároson?
