Mocskos, Erkölcstelen Gazember, hip-hop aktivista, SZSZM (dupla SZ+M), Gyémántfater – a kifejezések mögött egy ember áll: Busa Pista. A magyar hip-hop megkerülhetetlen figurája a hazai könnyűzene, sőt ma már a népzene területén is rendre feltűnik. Az indulásról, hip-hopról, könnyűzenéről és verselésről beszélgettünk vele, de szóba került a kőművesállvány is.
– Mikor és hogy ismerkedtél meg a hip-hoppal?
– Húúúú… A Rendőrakadémia című filmben. Ott találkoztam először ezzel a dologgal.
– Beatbox?
– Aha, ott Mr. Jones (Michael Winslow játszotta a szerepet) tolta a beatboxot, meg talán a Bud Spencernek is volt valamilyen sorozata, amiben ugyanez a forma beatboxolt, hangokat utánzott. Aztán a 80-as évek hardcore rap csapata, a 2 Live Crew 88-ban, de még ez is a kezdeti korszak volt. Akkor mi ment a médiában? Roxette, New Kids On The Block, meg ilyenek, nem? Nekem ez nem kellett, inkább a lengyelpiacon vettem a kazettákat.
– Ekkor már írtál szövegeket is?
– Írtam, de nem adtam elő, mert az szégyen volt annak idején. A haverjaim mind angolul tolták Cypress Hilltől a How I Could Just Kill A Mant, én meg kitaláltam rá a szöveget magyarul hogy: városi fegyelem – nincs kegyelem, vagy akármit, ami eszembe jutott.
– Mindez Budapesten történt?
– Szigetszentmiklóson, SZSZM. Dupla SZ+M.
– Az első számot mikor adtad ki?
– Talán ’96-ban, de az első szereplésem 1993-ban volt Geszti műsorában, az Ászban. Így indultam el az úton… (nevet) Közben persze más is hatott rám, még emlékszem a biohazardos, body countos korszakomra, 92-93 körül. Ugyanez a fajta korszak, ami megvadított a hip-hoppal is, és azt gondoltam, nekünk is ilyet kéne csinálni. Mert ilyen nincs, hogy valami ennyire jó.
– Az első szám 1996-ban megjelent Mocskos Erkölcstelen Gazember volt?
– Nem, hanem a már említett Ász műsorban elhangzott szám. A Gesztiék vették fel szalagra, a címe World Me Alone volt, és a banda neve pedig H-Bomb, azaz Hidrogénbomba. A dalt egyből cenzúrázták, az a rendszer sem tűrte a kritikát. Aztán az első, ami megjelent, a 96-os Rap Jam válogatáson a Mocskos Erkölcstelen Gazember volt. A Rap Jam kábé olyan volt akkor, mint most a Megasztár vagy az X-Faktor, ahol rettegsz, hogy bejuss a döntőbe; csak ez nekünk, hip-hop arcoknak volt kitalálva, és a kannibálok (Animal Cannibals – a szerk.) fogták össze.
– A Fila Rap Jam viszonylagos sikere után mi következett?
– Én nagyon akartam, hogy a Fila Rap Jam után még legyen valami, de aztán közbejött a katonaság, és hazavágta ezt az elképzelést. Aztán lett egy pesti csajom, akkor már anyámék sem akarták, hogy a nyakukon lógjak. Aztán nagypapám meghalt, átköltöztem a házába és önálló lettem. A kőművesmunka mellett meg mikor rappeltem volna? Maximum az állványon. A kollégáim mindig ezzel húztak, hogy miért nem ebből élsz, miért nem ezt csinálod? Amire én általában azt válaszoltam, hogy persze mert ez úgy megy, hogy odamegyek, azt’ megcsinálom…
– Végül is így ment.
– Azért nem éppen. Nem hiába lettek ilyen szövegeim, hogy maradj mindig csóró. Legalább a bulik felén úgy kellett kiverni a formákból a pénzt. Nem úgy ment akkoriban, hogy mindenki elhalmozott lóvéval. Egy este három helyen léptünk fel, úgy kerestünk tíz rongyot, érted!?
– De ’99-ben végül megalakult a Gimmeshot Crew, aminek te is a tagja lettél.
– Nekem egy kicsit később jött, 99-ben még katona voltam, majd 2000 körül találkoztam össze Mangóval valami bulin. A parti után elmentünk a Kultiplexbe, meg a Tilos Rádióba. Már nem tudom, ki rakta a zenéket, vagy a Skunk (Gimmeshot DJ), vagy valaki, a lényeg, hogy hullarészegen elkezdtem freestyle-ozni. Összehaverkodtunk nagyon durván, azt meg már tudod hogy megy a haverság, mindennap összejártunk, cserélgettük a zenéket, szövegeket, próbálkoztunk. A millió próbálkozásból már lehetne legalább öt album ha mindet felvesszük, de nem rögzítettük csak csináltuk, mert szerettük. Szóval nem úgy indult, hogy ez a nagy terv lesz.
– Azért kinőtte magát, nem?
– Persze. Úgy tíz ember fellépett 3-4 évig rendszeresen a Kultiban, előtte két évig a G-Pontban. De ott is alig kaptunk pénzt, szóval nem úgy volt, hogy halálra fizettek. Viszont volt közönség, tele volt a hely, 800-1000 ember jött el hetente, az pedig tök jó. Egy ilyen klubot lenne jó csinálni manapság, de nem lehet sehol sem összehozni. De akkor megcsináltuk.
– Mi lett végül a Gimmeshottal?
– Kijött Sena lemeze (First One, Gimmeshot Records, 2004 – a szerk.), azon már három számban szerepeltem, aztán eladtam magam a Király Lindának, a Big Brotherbe. Bár igazán nem is adtam el magam, mert nem fizették ki.
Azt mondták, beatboxoljak egy percet, az tízezer forint, csak ugye arról nem volt szó, hogy két-három évig adni fogják-éjjel nappal a tévében. Egy kicsit lehúztak, de én megbosszultam az új lemezen egy szöveggel.
– A Gimmeshot után jött a Zuboly?
– Bizony, a Zuboly 2004-ben. Aztán 2005 óta az Irie Maffia. Jaj, kihagytam a BudBudast! Abban a Mango is játszott, DJ kontra akusztikusok volt a felállás, vonósok meg fúvósok. A dobos meg a zenekar kiáll a DJ-k meg az elektromos kütyük ellen, hogy így gerjesszék a kísérleti zenét. Minden próbára elmentem, kurvára tetszett hogy annyi híres, ismert zenész van ott. Aztán egyszer behívtak, hogy mutass már te is egy beatboxot, halljunk valamit. Egy kicsit akkor megkínáltam, aztán mindenki mondta, hogy „hú, ez nekem is kell, az én számomba!”. Ott megismert a Béla (Ágoston Béla – a szerk.), ez volt talán a legnagyobb előnye, így kerültem a Zubolyba. Nekiálltunk próba nélkül összejátszani, így jött össze az „Indulj el egy úton” (Eredeti címe: Másfél millió tépés Magyarországon). Felvettük a következő héten, így ismerték meg az emberek a Zubolyt. Szerencsére ilyen megkeresések a mai napig vannak.
– Fontos területnek tekinted a slampoetry-t is. Ez itthon eléggé a hip-hop mc-k által „uralt” pálya. Neked, hogy jött az első felkérés?
– Az előző menedzserem, aki sajnos azóta elhunyt, hívott ki Franciaországba. Én meg mentem, örültem hogy megmutatom a verseimet. Lefordították őket, egy francia srác elmondta franciául, én meg magyarul. Egy hétig ott voltam egy kastélyban, halálra etettek, itattak, végül megcsináltunk egy albumot. Sikere lett és turné is lett belőle, csak néztek, hogy ez a magyar nyelv, és én voltam a szócső. Erre nagyon büszke vagyok, de a magyarok nem nagyon tudnak róla, senki sem kérdezte tőlem, hogy tényleg voltál Párizsban és felléptél Marseilleben, magyarul? Aztán hívtak Spanyolországba, Madridba is, ahol a lefordított verseket a fellépés előtt szétosztottam a közönség között A/4-es lapokon. Így jobban működött, röhögtek a poénoknál, pedig én magyarul mondtam, ők meg olvasták a papírról spanyolul.
– Más a versírás, mint a dalszövegírás?
– Nekem ugyanaz a rap miatt. Amolyan igazi dalszöveget, hogy egy dallamos akármit írjak, nem volt rá példa még soha.
– Amikor szöveget írsz, az általában freestyle-ba gondolkodsz, esetleg már rutin, vagy előre meghatározott témákkal dolgozol?
– Változó. Szöveg úgy is épülhet, hogy eszembe jut valami, leírom egy jegyzetbe, aztán később még egy sor vagy rím, aztán három-négy egymás után. Tudod, ez jön… freestyle-ba kezd: „megszokod, itt ez a metropolisz, ha tapiz a police, és van nálad kannabisz, egyből bevisz…” (nevet) Néha csak úgy jönnek a hülye rímek, meg kell fogni és le kell írni őket, vagy fel kell venni.
– Mennyire az elmúlt időszak összefoglalása a legutóbbi lemezed?
– Ez egy kicsit túlzás, van egy szám rajta, ami tényleg a régmúltból táplálkozik, a Menő. Gyerekkoromban olvastam egy könyvet egy gengszterről, akkor leírtam a történetet három versszakban, most meg elővettem. Nagyon sok mindent már megírtam korábban, néha egy-két ilyet előveszek, aztán mindenki rácsodálkozik. Írok ilyen Utca Dámáját, meg Baszd fel a Kéket, azt mindenki szereti, mert jópofa, életszerű történetük van. Pedig sokszor már nemcsak ez kéne, hogy a szójátékok meg a flow összevissza, kicsit több szépség, minőség és ez a lemez erről is szól. Megpróbáltam a nyelvünk szépségét visszaadni, kicsit felvirágoztatni, de úgy hogy benne legyen a lakótelepi egyszerűség is.
Kis lírikus csemege, de úgy hogy mindenki értse.
