„Villára gyűjtök!”
A csövi éppen a Blaha Lujza téri aluljáróban nem csinált semmit. /Lusta, lusta csövi!/ Aztán megunta a ténfergést és a felszíni Combino megállójához indult – volna – amikor egy, a lépcsőfeljárónál elhelyezett kis asztalba ütközött. Trükkös megoldás volt: a metróból kiözönlő tömeg jobb szárnya óhatatlanul nekiütközött az asztalkának és akaratlanul is egy pillantást kellett vetniük az útakadályra. Az asztal mögött egy ős-csövi ült. Olyan archetípusa volt fajtájának, hogy azt én le sem írom. (Csak egy egészen kicsit:) Ott ült télikabátjában, bozontos, ősz hajzattal – korántsem C. Dior illatba burkolva – de barázdált arcából valószínűtlenül kék, ragyogó szempár villant elő.
„Tessék, csak tessék!” – kántálta és mosolyogva az asztalra mutatott: két békebeli szódásüveg, néhány rézpatinával bevont érme, pár réginek látszó könyv és Nők Lapja, kis mágneses sakk, egy alpakka evőkanál és két csokor szárított virág. Ennyi volt a kínálata. Ja, és az asztal szélén ott hevert egy felfordított svájcisapka. Amikor az öreg ószeres-antikvárius látta, hogy torlódni kezd a tömeg, egy félbehajtott kartondoboz-fedelet állított az asztalra. Rajta vastag, piros filctollal, nagy ragasztott betűkkel írt felirat: „Villára gyűjtök!” – alatta – kis, írott betűkkel: „Kanalam már van…” és a nyíl az alpakka evőkanálra mutatott. Az emberek egy pillanatig meghökkenten nézték a feliratot, aztán – végigolvasva a táblácskát – elmosolyodtak, és hullani kezdett az aprópénz az öreg sapkájába.
– Ezt már a Moszkva téren is eljátszotta – mondta valaki a tömegből.
– Nem baj, nekem új volt – a csövi elmosolyodott, bedobott 20 Ft-ot a vándorkereskedő sapkájába és feltrappolt a Combino felé.
II.
Blahácska – anyácska
Vasárnap reggel – talán 11.28 lehetett – a csövi és cimborája a piros 7-es megállójában csikkezett. Azaz, csikkezni szerettek volna, de a gyér forgalom és a szitáló eső keresztülhúzta számításukat.
– Á, menjünk innen… vasárnap még a fű se nő! – legyintett a csövi. – Van nálam egy kiló sárgaréz, kivisszük a Röppentyűre, legalább a borunk meglesz.
– Várjál, csak várj! – lökte meg a haver, és hüvelykujjával a mellettük álló hölgy felé bökött. Az éppen akkor gyújtott rá egy hosszú cigarettára – Ó Istenem egy egész szál cigarettára! – s talán három szippantást sem szívott, amikor az Astoria felől besuhant a piros 7-es busz. A harminc körüli tünemény még egy slukkot megengedett magának, aztán eldobta cigarettáját, felemelt jobb lábával eltaposni készült, amire a cimbora villámgyorsan mögéje kuporodott és megfogta a bokáját.
– Ne, asszonyom, ne! – suttogta és kezében már ott parázslott a cigaretta. A hölgy – meglepetésében, ijedtségében – legalább fél méter magasra ugrott, földet érvén megfordult és a kuporgó alakra meredt.
– Sorry… – vigyorogta az, és a kapitális csikket bűnbánó mozdulattal a magasba emelte. A nő először leesett állal bámult, aztán nevetni – mit nevetni? – teli tüdőből kacagni kezdett. Benyúlt válltáskájába, elővett egy doboz – szinte érintetlen – Marlborót, a cimbora kezébe nyomta és már fent is volt a buszon. A csövi integetett, a nő szabad kezével – a másikkal a szemét törölgette – visszaintegetett.
– Miről beszélsz, te kishitű…, méghogy ilyenkor a fű se nő!? – veregette meg a csövi vállát cimborája, és legott énekelni kezdett:
„Csak megsegített
Blahácska-anyácska
Hogy nyomnék egy pusszantást
Piros ajakára!”
– valami ilyesfélét dúdolgatott ez a csibész Vejnemöjnen, aztán – most már könnyebb szívvel – elindultak a Röppentyű utcai színesfémfelvevő felé.
