Bízni kell a gyógyulásban! – interjú Halász Judittal

– Az életrajzát elolvasva rádöbbentem, hogy egy napon születtünk csak más évben. Milyen körülmények között született a háborús évben?
– Apám a Don-kanyarnál volt, és a család minden férfi tagja valahol a fronton. Csak a nők voltak otthon meg a nagyapák, akik az első világháborúban már kivették a részüket. Édesapám két hét szabadságot kapott születésemkor.  Igaz, egy hét volt az utazás, de egy hetet azért a családdal lehetett. Én születésemtől fogva nehéz, háborús körülményekhez szoktam, de nagy-nagy szeretet volt körülöttem. Én voltam a nagyszüleim szeme-fénye, lévén első, és akkor még egyetlen unokájuk. Az elmesélésekből tudom, hogy a háború vége felé már nem nagyon volt mit ennünk, ezért anyával elutaztunk Felvidékre, a rokonainkhoz. Anyával nagyon összenőttünk abban az időben. Nekem ő jelentette a biztonságot. Mikor apám hazaért a frontról én két és fél éves voltam.
Négy éves voltam, ’46-ban, mikor kiengedtek játszani a kertbe – egy zuglói házban laktunk –, mert nem jönnek már a katonák. Boldogan mentem ki még alkonyatkor is, nem kellett többé félni. Egyszer csak láttam, hogy egy katona be akar jönni a kapun. Az egész család nagymama konyhájában beszélgetett, mikor berohantam a hírrel, megint jött egy katona! Hirtelen csönd lett. Aztán Nagymama megszólalt: A Feri! A legkisebb fia. Francia fogságból tért haza, a család nem tudott róla semmit, csak Nagyi remélte, hogy egyszer majd hazatér! És íme! Hála Istennek nem volt veszteség a családban, mindenki hazatért, és ez tényleg a csodával határos.
Apámnak fantasztikus történetei voltak, de ezeket már csak nagyobb lány koromban értettem meg. Egyszer egy orosz falunál társával felderítésre mentek. Nagyon nagy hideg orosz tél volt! A faluban maradt hadtest katonái a hideg ellen pálinkát kaptak. Mire a két felderítő visszatért hajnalban az állomáshelyre, mindenkit az árokparton találtak, ültükben, megfagyva. Az alkoholtól nem érezték a hideget, csak a jóleső érzést, hogy felmelegíti a testüket. Azért mondom el, mert nyilván a hajléktalanok is hallanak erről, de minél többet hallanak, annál jobb. Az ital nagyon sokszor segít, és én meg is értem, ha valaki nem bírja az utcát  nélküle, de ha télen fagy, akkor ne forduljanak az italhoz! Az tragédiához vezet! Ha nem is halnak bele, nagyon súlyos károsodásokat szenvedhetnek, amitől csak nő a szenvedés. Arról, hogy mit jelent fagyban alkoholt fogyasztani én Apám történetéből már kisgyerekkorom óta tudok.
A háború után sem volt könnyű. Romokban hevert a város. Nem volt mit enni. Azokat az egyszerű ételeket, amiket pici gyerekkoromban ettem máig is nagyon szeretem. A legolcsóbb ételek voltak, amikhez éppen hozzá lehetett jutni, meg azok a zöldségek és gyümölcsök, amelyek a nagymamák kertjeiben megteremtek. Minden vegyszer nélkül…
Aztán átköltöztünk Budára, az a Németvölgyi úti iskolába kerültem, onnan meg a Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumba.
– Mikor és hogyan dőlt el, hogy színésznő lesz?
– Még Zuglóban, az első általánosban a tanító néni nekem, és Almási Évának (a Madách Színház Kossuth Díjas művésznője, akivel egy osztályba jártam) adta az év végi verseket. Olyan sikeresek voltunk azon az évzárón, hogy attól kezdve mi lettünk az iskola versmondói. Amikor átkerültem a Németvölgyibe, az volt a legnagyobb problémám, hogy hogyan fogják tudni az új iskolában, hogy én vagyok a versmondó. Rövid idő elteltével tudták… Megkérdeztem, hogy mit kell ahhoz tudni, hogy színésznő lehessek. Azt mondták, le kell érettségizni, és felvételizni kell a Színművészeti Főiskolára. A szüleim nem voltak nyugodtak, mert azt mondták, tanuljak úgy, hogyha nem vesznek fel, másik egyetemre is felvételizhessek. Szerencsére felvettek.
– Hogyan került a Víg Színházba, ahol már a főiskola elvégzése óta tagja a társulatnak?
– Várkonyi Zoltán felvételiztetett, aki történetesen a Vígszínháznak volt az igazgatója. Később, mikor első televíziós szerepem lement a TV-ben, Várkonyi megszólított a Főiskola folyosóján, és gratulált. Ez óriási dolog volt, és kezdtem reménykedni, hogy a Főiskola elvégzése után talán szerződést kapok a Vígszínházhoz.
Amikor a második évet elvégeztük, bejött hozzánk Keleti Márton filmrendező és két dramaturgja Szász Péter és Bacsó Péter és azt mondták, hogy szeretnék, ha a filmjükben a mi osztályunkba járó növendékek játszanánk a női főszerepeket. Ez volt az Esős vasárnap. Olyan sokan nézték meg a filmet, hogy már a bemutató másnapján többen leszólítottak az utcán. Onnan ismert minket a szakma is.
És valóban, az akkor kötelező vidéki színháznál eltöltött év után Várkonyi szerződést ajánlott nekem a Vígbe. Egyszerre kerültem oda Darvas Ivánnal és Szegedi Erikával. Hál’ Istennek és Várkonyinak az első bemutatóm nagyon sikeres volt. Ennyi év után talán mondhatom, hogy sikeres voltam, talán nem hangzik nagyképűségnek. Befogadott a társulat. Ez nem volt kis dolog, mert a magyar színháztörténet legnagyobbjai képezték akkor a Vígszínház társulatát. Páger Antal, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Sulyok Mária, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar és a többiek!
– Hogyan sikerült túltennie magát a balesetén és a betegségein?
– Azt hiszem, bízni kell a gyógyulásban. Bízni kell az orvosokban, az orvostudományban, és mindent végre kell hajtani, amit ránk mérnek. Mivel én nem értek a gyógyítás tudományához, bíztam az orvosban, aki megígérte, hogy meggyógyít. Rengeteg nehézséggel, fizikai rossz-léttel jár sokszor a gyógyulás, de ha az orvos azt mondja, hogy a gyógyulás érdekében ezt végig kell csinálni, akkor hinni kell, hogy így van. Természetesen sok kedves, jó szándékú, segíteni akaró ember jelentkezik jobbnál jobb ötletekkel, amelyek gyógyuláshoz vezetnek, de senki módszerét nem szabad elfogadni, amíg a betegséget kezelő orvos nem engedélyezi. Két különböző terápia kiolthatja egymást! Megzavarhatja, betegebbé teheti a szervezetet. Egy valakinek kell hinni, de annak igazán! Egy valakinek kell koordinálnia, kézben tartania a javuláshoz vezető utat. A balesetem után volt még két életveszélyes betegségem is. Akkor is mindig az orvost kérdeztem, és csak neki hittem. Tőle kérdeztem, hogy mit tegyek. Majdnem mindig azt válaszolta, hogy várjuk ki a kezelés végét. Mikor vége lett a kezelésnek, hála Istennek már nem volt szükségem a különböző tanácsokra.
– Mi a szerepe az UNICEF-ben?
– Az UNICEF-elnökségébe Janikovszky Éva ajánlott engem, akivel sok,  gyerekek megsegítésére alakult  szervezet kuratóriumaiban ismerkedtem meg,  sok időt töltöttünk együtt, és baráti viszony alakult ki közöttünk. Évek teltek el mire a szervezet felkért, hogy legyek  Jószolgálati Nagykövete Presser Gáborral együtt. Népszerűsítenünk  kell az UNICEF munkáját, céljait, hogy segíteni tudja a világ legelmaradottabb országaiban élő, legnehezebb körülmények közé született gyerekek létfenntartását, egészségét. Hogy harcolni lehessen a szörnyűbbnél szörnyűbb helyzetek ellen, megakadályozni a gyerekhalandóság növekedését, küzdeni a szervkereskedelem, a gyerekprostitúció, a gyerekmunka ellen. Az UNICEF magyarországi bizottsága (mint minden más országban működő bizottság), összegyűjti a pénzt és elküldi az UNICEF központjába, ahol szétosztják a világ legrászorultabbjai között. Magyarország nem tartozik ezek közé az országok közé. Ennél fogva az UNICEF a magyar gyerekeken nem tud segíteni. Pedig mindannyian tudjuk, hogy éppen most milyen nagy szükség lenne nálunk is a gyerekek óriási tömegének megsegítésére. Ezt magunknak kell más módon megoldani. És nem csak az idő, hanem a gyerekek helyzete is egyre sürgetőbb!
– A gyerekeknek miért kezdett el énekelni?
– A véletlen hozta. Amikor az első lemezemet készítettem, én csak olyan dalokat akartam énekelni, ami nekem tetszik és irodalom, ami vers. A kisfiam akkor volt két éves, őt gyakran vittem a játszótérre. Mikor megjelent a lemez, hallottam, hogy a gyerekek éneklik a dalaimat. Nagyon tetszett nekem, hogy Weöres Sándor verseit éneklik, a buta sláger szövegek helyett. A második lemezemet már nekik készítettem. Akkortájt megkeresett engem a Bojtorján együttes, akkor alakult. Fiatal, friss zenekar volt. Kértek, hogy menjek el velük koncertezni. Kénytelen voltam komolyan venni őket, és ott találkoztam először gyerek közönséggel. Nagyon megtetszettek nekem. Elkezdtem figyelni a gyerekeket. Megkértem, hogy adjanak egy kis fényt a nézőtérre, hogy lássam őket. Lassan egy nagyon érdekes világgal ismerkedtem meg. Nem tudtam tőle elszakadni, és ez a vonzerő azóta is hat. Az első gyerekek már megnőttek. Elhozzák most már a saját gyerekeiket is a koncertre, és nagyon sok olyan „volt” gyerekkel is találkozom, akinek elered a könnye, az idő múlásán.
– Volt-e kapcsolata hajléktalan emberrel?
– Nem voltam kapcsolatban hajléktalan emberrel. Nagyon sok mindenki megállítja az autósokat és nagyon sokan állnak a lámpáknál, akiket nem tudok hova tenni, miközben pénzt kérnek. Van jólöltözött, erős, munkaképesnek látszó fiatalember, van idősödő férfi, aki csak áll és nem kér senkitől, várja, hogy kinyíljon valamelyik kocsi ablaka egy segítő kézzel, van csecsemővel kéregető nő, akinek ha frissen vásárolt ételt kínál az ember, nem fogadja el, csak pénzt akar, vannak megcsonkolt gyerekek, sokan nem beszélnek magyarul, fél az ember, hogy a maffia áldozatai… Nem tudom mi a kevés, mi a sok. Volt már olyan, hogy valaki megátkozta azt a sofőrt, aki mellett ültem, mikor „csak” egy százast adott a kéregetőnek. A Vígszínháznál állt egy kislány, aki kéregetett, és mutogatott a szájába, hogy éhes. Tíz év körüli. Felszaladtam a színházba, és két sonkás-sajtos szendvicset készítettem. Rohantam levinni a kislánynak, de ő ijedten mutogatta, hogy azt nem, azt nem. Mondtam, neki hoztam, tegye el. Nagy nehezen eltette. Ö sem tudott magyarul. Eltette, és utána tovább kéregetett a szájára mutogatva, hogy éhes.
Vannak persze olyanok, akiknek adok, de minden lámpánál ez képtelenség. Van egy kicsit bolond fickó, aki mindig ugyanannál a lámpánál áll, annak mindig adok, mert azt nagyon sajnálom. Fedél Nélkül újságot is vásárolok néha. Csak nem beszélgettem velük.
– Vett, vagy venne-e részt hajléktalanokért szervezett rendezvényen?
– Nem vettem még részt ilyen rendezvényen. Sajnos az a baj, nálam nem érik be, hogy elmondjak egy verset, hanem azt szeretnék, hogy énekeljek. Én viszont a zenészektől nem várhatom el, hogy a nevemben jótékonykodjanak, bár kérés nélkül is mindig eljönnek velem, ha nehéz körülmények között élő, vagy bajba került gyerekekről van szó. Szívesen segítünk, ha tudunk.

Erdős B. Gyula