Terikével, ahogy mindenki ismeri, az ezredfordulón ismerkedtem meg, akkor még magam is a legendás Vajda3 alkalmazottja voltam. Gyorsan megszerettük az új kolleginát, azt gondoltuk, ennyire kedves embert nem engedhetünk el innen, ő is nálunk marad még sokáig. Fényesen beigazolódott, igazunk volt. 14 év után az alapítvány dolgozói szavazataikkal őt választották a legjobbnak. Szerénysége tiltaná, hogy ez az interjú elkészüljön, így a február közepi napsütésben, rajtaütésszerűen támadtunk rá, hogy mikrofon- és lencsevégre kapjuk. Íme Tóth Terézia, a Vajda3 helyettes főnővére.
Azért jöttem egyeztetés nélkül, hogy ne legyen lehetőséged elszaladni. Ennyire nem vagy büszke a díjra?
Dehogynem, nagyon jó érzés még úgyis, hogy szerintem nem csak én, hanem a Vajda egészségügyi stábja kapta.
Volt nagy ünneplés?
A hétfői értekezleten a munkatársak megtapsoltak, de nagyobb ünneplés nem volt. Büszkék vagyunk, hiszen zsinórban másodszor nyerte a mi intézményünk dolgozója ezt a díjat.
Szeretnénk bemutatni kicsit az olvasóinknak, mesélj arról, hogy kerültél ide!
Már régen volt, (hosszan számol, majd meglepetten) 2000-ben, már majdnem 15 éve. Régi vágású munkavállaló vagyok, ragaszkodom egy helyhez. Ez a második munkahelyem, előtte egy kórház belgyógyászatán dolgoztam 22 évet, ott is jól éreztem magam, de az élet úgy hozta, költöznünk kellett, így kerültem Pestre, aztán ide.
Tudtad hova jössz?
Alig. Mondták, hogy hajléktalan embereket kell ápolni, és mondták, hogy fapadon. Amikor idejöttem nemigen értettem, mi van, se fa, se padok, csak később tudtam meg, hogy a fapadnak az éjjeli menedékhelyet nevezik. Szóval új volt sok minden.
Emlékszel, milyen érzés volt az első munkanap? Arra gondolok, alaposan meglepődhet egy kórházi dolgozó az itteni viszonyokon. Szinte minden másképp működik.
Igen, az elején nagyon furcsa volt, itt minden más, mint a kórházban, nem vagyunk köpenyben, hogy családiasabb legyen a hangulat, nincs napi vizit, más a munkamenet, persze itt is az orvos gyógyít, és a betegségek is a megszokott módon működnek, szóval nagyon nem veszhettem el. Átmeneti munkának indult, de itt ragadtam. Mára nagyon megszerettem a bácsikat, a kollegákat, sokan dolgozunk itt több, mint tíz éve. Már a második családomnak érzem.
Hogy telik egy átlagos napod itt? A mai az?
Igen a mai teljesen átlagos, éppen a szokásos interjúmat adom. Komolyra fordítva, bejöttem a 24 „gyermekemhez”, a reggeli gyógyszereket már én adom ki, megnézem ki vár ma vizsgálatra, őket én készítem fel, tájékozódom, milyen egyéb tennivalók vannak tervezve mára. Gyakori feladat még a kötözés, és segítek az ebédosztásnál is, és ezer apró, eseti feladat lehet még. Nem lehet itt unatkozni.
Mi tartott itt eddig, mi tart itt holnap?
Említettem már, hogy a kollektíva nagyon jó, hogy nagyon szeretem a bácsikat és mindig van valami kellemes történet, ami megnevettet, meghat. Az egyik első ilyen eset Laci bácsi volt, pici, huncut 40 kilós cigányember, akinek volt egy kedvenc piros inge, állandóan abban akart lenni, és mindig összekoszolta estére. Úgyhogy minden reggel azzal kezdődött, hogy el kellett lopni a piros inget, amire az öreg rájött, úgyhogy később már ellopni nem lehetett, reggelenként egymás kezéből téptük a ruhadarabot, nagy vigasságot váltva ki a házban. Minden nap mulatsággal indult.
De fontos, a tudat, hogy segíthetek, hogy másokért tehetek valamit. Például, ha észreveszem egy bácsin, hogy sápadtabb vagy fáradékonyabb, mint máskor. Szólok az orvosnak, és még időben kap ellátást, meggyógyul. Ez nagyon jó érzés.
Azt úgysem hiszi el senki, hogy csak jó dolog ért itt, mesélj valamit az árnyoldalakról is.
Vannak nehéz pillanatok. Amikor reggel bejössz és két ember vár a zsilipben (két, frissen, az utcáról beszállított, önmagát ellátni képtelen ember várja az elkülönítő szobában – szerk.), ott ül az ágyon három nagykabátban vacogva, sokszor el se tud indulni a fürdő felé. Amikor nagy nehezen odaérünk, és vetkőzni kezd, jön le a bőre a ruhával, nem is folytatom, ez szörnyű. De nagyon jó érzés, hogy néhány napon belül, felmelegedve, tisztán, borotváltan teljesen más emberként láthatom őket, és tudom, hogy pici közöm nekem is van ehhez.
Vagy nehéz, amikor félig gyógyultan távoznak, érzed, nem tudod megmenteni saját magától, és várod, hogy legközelebb újra behozzák, újra abban a rossz, vagy még rosszabb állapotban, mint ahogy először találkoztatok. Nagyon nehéz változtatni a sorsokon és nem csak az időseknél a fiataloknál is.
Ilyenkor sem érzed úgy, hogy menekülni kellene innen?
Nem, ilyen esettől még nem éreztem ezt. Ezek a munka nehézségei, és ezen aligha tudunk változtatni, így el kellett fogadnom, csak saját magukat menthetik meg az emberek, én csak segíthetek nekik, ha elfogadják. De kaptam már olyan beszólásokat, hogy azt gondoltam, leteszem a tálcát és elfutok. Aztán végiggondolom, mióta vagyok itt, milyen erős a kötődés, és továbblépek a dolgon. Sokat segít a közeg is, kolleganők egymás közt megbeszéljük gondunk-bajunk.
Hol pihened ki a munkát?
Lakótelepen élünk, nagyon szeretem. Van egy lányom és egy fiam, még együtt élünk, de már mindketten az önálló életre készülnek. Nincs kimondott hobbim. Igaz mellékállást kell vállalnom, hogy a hitelt fizetni tudjam, így energiám se nagyon marad már más tevékenységre. Nem is nagyon szeretném a magánéletemet behozni a munkahelyre, hogy milyen ember vagyok, a bácsik amúgyis jobban tudják, mint én magam.
Maradsz még?
Ha rajtam múlik, biztosan. A nyugdíjig már amúgy sincsen sok évem, de ha lehet, még utána is.
Lottózol?
Csak ritkán.
Ha én lennék a minden kívánságodat teljesítő jótündér, mit kívánnál?
Hogy ne legyen ekkora szakadék szegény és gazdag, ember és ember között. Hogy ne kerüljenek ide emberek. Ja és hogy a hitelemet kifizethessem.
Ha én leszek a jótündér, teljesítem, ezt megígérem. Köszönjük az interjút.
Én is köszönöm.
