Kezdetben arra kérném, meséljen pár mondatban a gyermekkoráról!
Apámnak vegyesboltja volt. Nem ez volt az eredeti szakmája, kárpitosnak tanult, de abból nem tudott megélni. Vagy nem szerette? Már nem is tudom. Inkább boltot nyitott. Anyám ékszerkészítő volt. Mind a ketten élnek még, de már nem dolgoznak, nyugdíjasok. Semmi közük nem volt semmiféle művészethez, ha csak annyi nem, hogy anyám elég jól rajzolt. Apám gyakorlatias, neki elsődleges szempont az, hogy az embernek olyan szakmája legyen, ami a mindennapi megélhetést biztosítja, minden ezután következik. Az Újpalotai lakótelepen laktunk, később Budafokra költöztünk egy családi házba, messze a várostól. Az már nem volt olyan jó, hirtelen távol kerültem mindentől és rettentő korán kellett kelnem. A Terézvárosban jártam iskolába, alsóba az akkori Népköztársaság útjára, felsőbe a Szív utcába. Az alsó tagozat egyébként ugyanabban az épülettömbben volt, ahol ma a Terror háza, a 63.-ban át lehetett menni a mi pincénkből a 60. pincéjébe. Egyszer azt játszottuk, hogy menekülünk a fűtő elől és átmentünk. Intőt kaptunk és lefalazták a folyosót, ma már állítólag nincs meg az átjáró. Nem szerettem iskolába járni, volt egy Magdi néni nevű gyűlölködő tanárom és sok unalmas, poroszosan kemény figura. Felső tagozatban megváltozott a helyzet, akkor kaptunk egy kedves, gyerekszerető osztályfőnöknőt, de addigra én már lélekben kiiratkoztam. Isteni szerencse egyébként, hogy felső tagozatban ez az Éva néni lett az osztályfőnökünk, és olyan testre szabott feladatokat adott nekem, amelyekből néha kiderült az osztálytársaim számára is, hogy nem vagyok teljesen gyagyás. Akkoriban minden osztályban úgynevezett rajnaplót kellett vezetni, és azzal bízott meg, hogy írjak verseket ebbe a naplóba, és illusztráljam is őket, ha kedvem van. Ez egy nagy, műbőrkötésű vörös könyv volt, és nekem az volt a dolgom, hogy írjak bele: ez eléggé szórakoztatott. Nekiálltam verses karikatúrákat írni az osztálytársaimról, és az osztályfőnököm, ahelyett, hogy leszidott volna, ahogy általában a többi tanár, felolvastatta őket. Mindenki nevetett, sikerem volt. Ilyesmi odáig sose fordult elő, mert én általában az osztály leglassúbb, legálmatagabb tagja voltam, aki még vetkőzik a tornaöltözőben, amikor a többiek már a névsorolvasáson állnak.
Milyen egyetemen folytatta tanulmányait? Mi döntötte el, hol és milyen szakon tanul tovább?
A Képző és Iparművészeti Szakközépiskolában tanultam, akkoriban az még nem gimnázium volt. Onnan az ELTE Bölcsészkarára jelentkeztem, de csak másodjára vettek fel, közben dolgoztam. Adódott a magyar-történelem szak, mert ebből a két tárgyból lehetett aránylag rövid idő alatt felkészülni. A történelmet később abbahagytam, nem volt nekem való: már az is meglepő, hogy egyáltalán felvettek. Csak magolni tudtam, nem értettem semmit az összefüggésekből, folyamatokból. Végül magyar szakon végeztem, tanárként, de sose tanítottam.
Úgy tudom, ezt követően két évet töltött Párizsban ösztöndíjasként. Mit jelentett Önnek, és mivel telt el ez a két év?
Az első évben dolgoztam, az javarészt nyelvtanulással telt, mert amikor megérkeztem, még nem tudtam elég jól franciául. A második évben ösztöndíjat kaptam és egyetemre jártam, de akkor is kellett mellette gyerekfelügyeletet meg takarítást vállalnom. Sokat olvastam, könyvtárba jártam, igyekeztem kihasználni a lehetőségeket. Kevés személyes kapcsolatom volt, egyrészt mert nagyon lekötött az olvasás és az órákra való felkészülés, másrészt mert nem is vagyok az a könnyen oldódó típus.
Mikor kezdett el írni, és honnan érkezett a késztetés? Létezik- e egyáltalán egy konkrét pillanat az ember életében, amikor eldönti, ő márpedig író, költő lesz, vagy ez inkább egy folyamat?
Úgy tíz éves korom körül kezdtem el írni, egy kockás füzetbe gyűjtöttem a verseimet, gyerekesen rosszak voltak persze. Az első versem nyomtatásban az Ifjúsági Magazinban jelent meg 1984-ban, vagyis még középiskolás koromban. Az első kötetemet a Móra adta ki, volt egy sorozata, amelyben pályakezdő költők műveit mutatta be. Rózsa Endre költő segített válogatni. Már nem él, korán meghalt szegény. Nagyon rendes ember volt és jó költő, sokat segített nekem abban az időben. A Kilencek költői csoportosulás tagja volt, és úgy kerültem kapcsolatba vele, hogy Mezey Katalin költő, aki egy diákíró kört vezetett, elküldött hozzá. Szóval, hogy a kérdésére válaszoljak, konkrét pillanat nálam nem volt, szerintem keveseknél van. Az ember élete kanyarog, alakul. Sok dolog érdekelt, azután elkezdtem látni, mi az én feladatom, helyem, milyen területen tudok otthonosan és hatékonyan működni. Mert abban biztos vagyok, hogy olyasmit kell csinálni, amit szeretünk, ami nem csak rabság.
Író, költő, műfordító. A neve mellett általában ezek a titulusok is szerepelnek, együtt vagy külön-külön. Ha csak egyet használhatna önmaga jellemzéséül, Ön melyiket választaná? Elsősorban melyiknek érzi magát, vagy ezek nem feltétlenül ennyire elkülönülő dimenziók?
Igaza van, szerintem sem választható szét mindez. A legegyszerűbb talán azt mondani, hogy az ember irodalmár, ebben minden benne foglaltatik. Vagy író: ír. Mindenféle műfajban. És akkor is, amikor éppen nem ír, mert olyankor is olyan szemmel figyeli a világot, mint egy író, vagyis történeteket, képeket, szavakat, benyomásokat gyűjt.
Írásai rendkívül életszagúak, ha szabad ezt így fogalmaznom. Sokszor ismerős helyszíneken, Budapest utcáin, metró aluljáróiban találjuk magunkat. Hogyan épülnek fel ezek a történetek? Konkrétan arra lennék kíváncsi, hány százalékban valóság, mennyire az előbb említett gyűjtögetés eredményei, és mennyit tesz hozzá a fantázia?
Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy az egyben megírok valamit, a személyes tapasztalatok azonban átírva, kiegészítve gyakran belekerülnek a szövegekbe. Vagyis úgy kell ezt elképzelni, mintha a valóság mozaikjaiból raknék össze valami új, saját képet, ami viszont már fikció.
2006-ben jelent meg az első novelláskötete, azóta kevesebb verset és egyre több prózát publikált. Mi okozta ezt a váltást?
Nem mondanám váltásnak, én legalábbis nem érzékelem annak, ugyanazt csinálom most is, csak más terjedelemben. Írok verseket is, és bár tényleg kevesebbet, ennek egyszerűen praktikus oka is van. Benne vagyok egy hosszabb prózában és ez minden energiámat leköti. Csak egy dologra tudok igazán koncentrálni, ha írok valamit, abba teljesen beleköltözöm, kitölti a gondolataimat.
Szabad-e többet tudnunk erről a készülő hosszabb prózáról?
Még magam sem látom pontosan se a szöveg határait, se a műfaját, és babonából nem is mondanék semmit róla, igyekszem dolgozni rajta és haladni vele.
Az irodalmi tevékenysége mellett ólomüvegezéssel is foglalkozik. Mikor van ideje rá, s miért érezte szükségét, hogy ennek is nekifogjon? Mit ad az ólomüvegezés, amit máshol esetleg úgy érez, nem kaphat meg?
Valahogy így alakult. Egyetem után öt évig a Francia Intézetben dolgoztam, a kiállításokat szerveztem. Akkoriban sokat jártam műtermekbe és nagy nosztalgiát éreztem minden manuális tevékenység iránt. Aztán amikor a Francia Intézetben már tarthatatlanul nehéz volt a munka, és amikor már évek óta nem tudtam se szabadságra menni, se fellélegezni, akkor elhatároztam, hogy legalább alapszintem megtanulom az üvegezést, mert olyan szép munka. Elvégeztem egy tanfolyamot, megvettem a szükséges eszközöket, a Francia Intézetet pedig otthagytam, ami ma is jó döntésnek tűnik. Szép lassan lettek megrendeléseim és olyasmivel kerestem pénzt, ami örömet okozott, alkotó munka volt. Sokkal bizonytalanabb jövedelem, mint az állandó munkahely, de olyasmi, ami nem fojtja meg a személyiséget és lehet mellette írni, gondolkodni. Mostanában nem csinálok üveges munkákat, mert volt egy porckorong-műtétem és még nem regenerálódtam annyira, hogy folytathassam ezt a hobbit. Mert most már inkább hobbi, az írás lett a főfoglalkozásom.
Az írás, mint főfoglalkozás mennyire, és hogyan tölti be a mindennapjait? Van konkrét, meghatározott “munkaidő”, szigorú órarend, amikor csak írással foglalkozik?
Nincs megszabott napirendem, de ha volna, úgyis felborítanák a külső feladatok. Sokszor dolgozom “fejben”, amikor leírom a szövegeket, akkor többnyire már vannak kész mondataim.
Több olyan novellája is van, ami hajléktalan szereplőket mozgat, vagy akár említés szintjén megjelenít. Miért tartja ezt, őket fontosnak?
Figyelem, látom, érzékelem a világot, a környezetemet, és mindaz, ami hat rám, belekerül a szövegekbe. A nyolcadik kerületben élek, ismerem a környékünkön megforduló hajléktalanokat. Van az utcánkban egy férfi, aki több, mint tíz éve él fedél nélkül, sátorban. Tavaly lett egy lakókocsija, ami azért komoly előrelépés. Azt is tudom, milyen keskeny a mezsgye a működő és a lépésenként vagy hirtelen félresikló élet között, vagyis hogy szinte minden megtörténhet. Egyre nagyobb a bizonytalanság, egyre ijesztőbb és kiszámíthatatlanabb a világ, én pedig ezt a világot írom, ez az alapanyagom, ebben járok-kelek nap mint nap.
Előző kérdésre adott válasza és számomra írásai is szociális érzékenységről tanúskodnak. Ön szerint feltétele ez annak, hogy valaki jó író legyen? Vagy egyáltalán annak, hogy író legyen?
A jó író szerintem elsősorban pontos. Vagyis észrevesz, lát, és ez tulajdonképpen független attól, hogy őt magát mennyire érinti meg a látvány: a kérdés az, hogy akarja-e és képes-e ábrázolni.
Fel kell hívnia egy írónak a társadalmi anomáliákra a figyelmet? Ön hogy látja ezt?
Én nem hiszek az ideologikus írásban, vagyis úgy képzelem, hogy programszerűen nem lehet és nem is érdemes semmiről írni, mert az írás valami zsigeri dolog. Vagyis a direkt politikai költészet vagy a közéleti líra mondjuk nem az én műfajom. Amit én írok, azt inkább közérzeti lírának nevezném. A jó írások mindig tükrözik az adott kor mélyebb összefüggéseit és problémáit anélkül, hogy tételesen körbejárnának egy-egy társadalmi problémát, mint egy vezércikk.
Minden ember életében vannak kisebb-nagyobb hullámvölgyek. Önnek mennyire kellett nehézségekkel megbirkóznia? Mi segítette keresztül ezeken a periódusokon?
Nézze, az én életem kívülről komfortosnak tűnhet, de higgye el, hogy voltak nagy válságok. Komoly betegség, párkapcsolati válság, szakmai bizonytalanság. Nekem mindig az segített, ha konkrétan a következő feladatra, a következő versre, a következő novellára koncentráltam. Olyankor azt mondtam, hogy nem az életnek kell sikerülnie, hanem annak, csak annak az egy szövegnek! Az legyen rendben, a többit majd meglátjuk. Ha az ember az életében nem tud rendet rakni, akkor a holmiját és a gondolatait rendezi össze, aztán apránként megpróbálja magát is. Belenéz a tükörbe és azt mondja, hogy gyerünk, próbáljuk meg újra.
Mit tudna tanácsolni azoknak, akiknek, hogy az Ön szavaival éljek, félresiklott az életük? Mi az, ami segíthet nekik túlélni?
Szerintem ha valaki mélypontra került, akkor nagyon nehéz hosszú távra tervezni. Én olyankor mindig az apró dolgokkal kezdem, olyasmikkel, amik visszaadják az önbecsülést. És ha az apró dolgok sikerülnek, akkor lépésenként el lehet kezdeni a nagyobbakat is. És az is fontos, hogy én belül, legbelül tudjam, hogy ki vagyok. Hogy azt érezzem, nem vagyok azonos azzal a helyzettel, amibe kerültem, ez csak az életem álruhája, le fogom vetni. Hogy nem a pillanatnyi környezet visszajelzéseiből kell összeraknom, hogy ki vagyok, mert én belül nagyon is jól tudom, hogy ki vagyok! Még azokban a pillanatokban is, amikor ez nem látszik rajtam első pillantásra. Mert a személyiségünk, az identitásunk a legfőbb kincsünk. Az emlékeink, a gondolkodásunk: mindaz, amit csakis mi tudunk a világról, amit évek alatt összegyűjtöttünk és ülepítettünk. Azt nem lehet elvenni, de arra nekünk magunknak is vigyázni kell.
