Felkai Béla kollégánkkal beszélgetünk 60. születésnapja alkalmából, aki közel 20 éve a Menhely Alapítvány munkatársa, krízisautó járatunk legrégebbi sofőrjeként pedig az utcán élő hajléktalan ügyfelek számára a „Béla és a Menhelyesek” cég legismertebb arca.
60 éves lettél, ami a mostani beszélgetésünk apropójául szolgál. Neked számít-e a kor?
Nem. Fiatalon úgy van vele az ember, hogy szeretne mielőbb felnőni, és amikor már felnőtt, az az időszak pillanatok alatt elmegy. Hamar megnősültem, a feleségemmel egy bérházban laktunk itt Pesten. 23 évesen már volt egy gyermekem. Ma is együtt vagyunk, két lányunk és egy fiunk született.
Honnan csöppentél a Menhely Alapítványhoz, és lettél a krízisautó járat meghatározó embere?
Eredetileg mechanikai műszerész a szakmám, dolgoztam a Csepel Vas- és Fémműveknél, azután esztergályosként. Megnősültem, és már volt egy lányom, amikor a két év katonai szolgálatra behívót kaptam. Szerencsére jó társaságom volt, életre szóló barátságokat kötöttem, a lányom keresztapja is egy ottani katonatársam lett.
A leszerelés után, immár két gyerekkel a családban, vállalkozásba fogtam. Először az áfésznál lettem üzletkötő és felmérő. Ez elég kötetlen munka volt, így belefoghattam saját vállalkozásba is. De amikor jött a rendszerváltás, sorra belebuktam ezekbe, és néhány barátom igazi arcát is megláthattam. Nem akarok panaszkodni, de többmilliós veszteségem lett, amiből nagyon nehezen jöttem ki.
Ekkor kényszerültél váltani?
Igen. Ott voltam akkor már 3 gyerekkel és egy csomó adóssággal, amikor egy ismerős ismerőse ajánlott engem az Alapítványhoz. Kellett ide egy megbízható ember, az 1993 telén indult budapesti teajárat bonyolításához. A rendszerváltás után vagyunk, még utcai szolgálatok sem igen voltak, és amikor ide kerültem, vettünk egy autót az alapítvány számára, és esténként a három pályaudvaron és a Kökinél teát és meleg ételt osztottunk az utcán élő hajléktalan emberek számára. Mindig volt velem szociális munkás, de én ekkoriban minden este kint dolgoztam, minden hétvégén és ünnepnapokon is.
A családod hogy állt az új munkádhoz, hogy esténként hajléktalanokhoz mész „látogatóba”?
Először furcsállták, de aztán megszokták. Igazából a feleségemnek nem volt olyan idegen, mivel a MÁV kórházban dolgozott az intenzív osztályon, ahol gyakrabban megfordultak hajléktalan betegek is. A lányaim is elég nagyok voltak már, de a kisfiam, aki 10 éves volt, amikor itt kezdtem dolgozni, csak az anyukájától merte megkérdezni, mi is az, hogy hajléktalan. Nem tudta eldönteni: vajon azok, akik nem tudnak lehajolni vagy akik nem tudnak kiegyenesedni? Na, azután a nejem nagyjából elmondta, kikről van szó, és akkor hozzám fordult. Én pedig úgy meséltem neki, hogy olyan emberek, akiknek nincs hova hazamenniük, és nekik segítünk mindenben, amiben tudunk.
Egy véletlen munkalehetőségből lett 20 év. Most hogy látod, volt értelme?
Akkor miért maradtam volna eddig? Az elején én is azt gondoltam, hogy ez átmeneti lesz. Azt gondoltam, majd jön valami új vállalkozás, bár már nagyon féltem három bukás után, ami sokszor emberi tényezőkön múlott. Akkoriban nagyon el voltam keseredve, sok mindenen gondolkodtam, mit kellene csinálni. Aztán elkezdtem dolgozni ezekkel az emberekkel – előtte nem nagyon találkoztam hajléktalannal, csak mint más, láttam őket az autóból, pénzt adtam olykor – akkor jöttem rá, hogy én mit akarok. Van még lakásom, családom, kocsim, ezeknek az embereknek pedig egy szatyruk volt és annyi, abban van az egész életük. Azt kell mondjam, ez a felismerés valahogy átsegített a saját krízisemen és feltöltött.
Az utcai munkám során engem ismertek legjobban az utcai hajléktalan emberek, hiszen minden nap találkoztak velem. Egy teaosztás alatt több százan is sorba álltak, beszélgettünk is az emberekkel, akik mondták bánatukat, panaszukat. Sokan betegek, nem tudják kiváltani a gyógyszert, ilyesmi. Mi ott álltunk a teával és étellel telepakolt kocsival, így hogy szállítsuk bárhova? Kértük, hogy várja meg az este végét, és amikor este 11-kor vége volt a teajáratnak, visszamentünk az emberhez segíteni. Persze ez így nem működhetett sokáig, a dolgozók részéről sem. Így aztán, mivel ezeknek az embereknek is ugyanúgy vannak elintézendő problémáik, ügyeik, és ebben sokkal inkább segítségre szorulnak az utcán, olyan szolgáltatást kellett indítani, ami hozzájuk is elér. Ez lett a krízisautó, ami már egész évben működik, nem csak télen, és a már létező utcai gondozó szolgálatokkal ellentétben egész éjjel segítségül hívható. Kimegyünk az emberekhez, és próbáljuk követni, kinek miben kéne inkább segítség – legyen ez információ, iratpótlás, egészségügyi ellátás.
Mesélnél olyan esetről az utcai munkád során, ami mélyebb nyomot hagyott benned?
A megdöbbentő mindig a haláleset. Sajnos, volt részem több ilyenben is. Az egyik érdekes módon ráadásul úgy történt, hogy nem is én voltam szolgálatban. Télen, kora hajnalban történt, sűrű hóesés volt. A diszpécserünk hívott reggel, akihez a bejelentések érkeznek, hogy bár tudja, hogy most nem én dolgozom, de ott lakom három háznyira a helyszíntől, és még a mentősök sem tudtak kiérni a nagy hótorlaszok miatt, hát nézzek már rá az illetőre. A bejelentő a ház egyik lakója volt, aki egy-két napja beengedett egy férfit a lépcsőházba, hogy ne fagyjon meg. Nem bírták felébreszteni a férfit, aki állítólag nagyon horkol. Amikor kiértem, láttam, hogy nem horkol, hanem már haldoklik, és a horkolás halálhörgés. A mentőket megvártam, akik nagyon tisztességesen háromnegyed órán keresztül próbálták újraéleszteni. Már nem tudtunk mit tenni.
Reménykedem valami pozitív történetben is, lehet ilyen egy krízisautó szolgálat közben?
Persze, vannak sikersztorik is, de azokra kevésbé emlékszem ilyen részletesen. Azt tudom, hogy sokszor előfordult velem olyan, hogy megyek az utcán, és rám köszönnek: helló, főnök, emlékszik rám? És én állok elgondolkodva, de nem ismerem meg. Kiderül, hogy azért, mert én ugye úgy találkoztam vele, olyan körülmények között, amikor még az utcán teljesen elesett, elhanyagolt, beteg állapotban volt az illető, most pedig újságolja, hogy lakásba költözött, munkája van és párja, akivel ketten együtt már fenn tudják tartani a lakhatásukat, és szerényen, de élik életüket. Nem tudom a nevét sem, de ő megköszönte, hogy jártunk hozzá és figyeltünk rá akkoriban.
Tudom rólad, hogy te sem tétlenül vársz a kocsiban, amíg a szociális munkás dolgozik, hanem bizony együtt szálltok ki, és az emberek sokszor feléd fordulnak először mondandójukkal. Mondhatjuk, hogy a Menhely autóját sokan általad ismerik fel?
Itt a krízisautón az az elv, hogy a sofőrt és a szociális munkást egyenrangúnak kell kezelni. Mindketten ott vagyunk az éjszakában és együtt döntünk. A kérdésedre van egy vicces történetem. Emlékszem, a 2000-es évek elején volt egy nagyobb tévériport, és a Francia úton, a most már lerombolt hajléktalan kunyhók lakóitól kérdezték, hogy kik járnak hozzájuk. Azt válaszolták, hogy a baptisták, a Menhely Alapítvány és a „Béláék”.
