Történt, hogy az idős Endrődi Károly a reggeli szellőztetés során nyitva felejtette az ablakot, és boltba indulva az ajtón kifele menet hirtelen akkora huzat támadt, hogy csak úgy csörömpölt az üveg, amint a keretből a szabadba röpültek szilánkjai. Szerencséjére, a belső kertre nézett ez az ominózus ablak, így senkinek testi épségében nem esett kár.
Hajjaj, azanyjaúristenit! De sokba lesz ma nekem az a kis kenyér és tej… – morogta bajsza alatt. Aztán, mivel régóta egyedül élt, emiatt leszállt rá egyfajta sztoikus nyugalom, persze lebandukolt a közértbe beszerezni az apróságokat. Mikor visszatért, kipakolt a konyhában, kent magának egy szelet vajaskenyeret, belehelyezkedett a karosszékbe, és tűnődve nézte ablakát, illetve azt, ami megmaradt belőle. Óvatosan harapott kenyeréből (nyolcvanhárom éves korában vigyáznia kellett ám maradék fogaira), s átfutott az agyán: – Máma még ráér, holnap is, sőt…, végtére tavasz van, vagy mi a szösz, jön a nyár, megoldódik a gyakoribb légcsere a szobában. Az öreg olykor elővette pipáját, gondosan kipucolta, majd hosszasan pöfékelt.
Napjának megszokott egyhangúságát felkavarta valami. Vendéget kapott. Pontosabban egy pókot. Bizony, a szilánkoktól megszabadított ablakkeretet ideális vadász- és lakhelynek tekintette, és szépen kihúzta tökéletes hálóját a négyszög oldalai közé, melynek pontosan a kellős közepén ékeskedett őnagysága. Jókora keresztes pók volt. Károly bácsi figyelte, csak figyelte. – No, jól állunk. Még ez is – gondolta. Elég szerencsétlen lett vénségére, erre, ha elpusztítja ezt a rusnya dögöt, tán sokszorosan lesz az!
Szegény öreggel nemigen foglalkozott egyszem lánya. Unokái pedig nagy ívben elkerülték, ahányszor módjuk volt rá. Sok rosszat nem tudtak ráfogni…, csak, na, csak egyszerű embernek teremtette a jóisten. Mi más lehetett volna? Negyven év a gyárban. Eleinte a legegyszerűbb gép kezelését sem merték rábízni. Főzte a kávét, stírölte a csinosabb munkáslányokat, és szépen lassan művezetőségig vitte! Eztán a lányok kezdték kerülgetni, igyekeztek a közelébe férkőzni, jókedvében járni. Egyiküknek sikerült is, Marcsinak. Á, szó se volt teketóriázásról, két hónap után oltárhoz vezette a büszke mennyasszonyt. Régi történet, régi hát, tíz éve múlt, hogy temette. Azóta állnak halomban a szenynyes ruhák, a mosogató meg tele van félig ki-/elöblögetett bögrével, tányérral. Hogy porszívózni? Meg merne esküdni rá, azt sem tudja, a lakás mely pontjába suhasztotta el a „zörgő masinát”. Bánta is! Jobban fájt neki az asszonnyal való beszélgetések hiánya, az összekapásaik(! ), de ha valaki azt mondja neki, a lánya ennyire eltávolodik tulajdon apjától, tőle, akkor bizony legfeljebb nevetett volna.
Most meg! Na, csakugyan így lett…
Ekkor pillantott a pókra. Nini! A rabságába került legyet igyekszik hálójába bugyolálni. Mekkora küzdelem! – Ne hagyd magad kicsi légy! Küzdj, az Istenedért! – mondta rekedten, aztán magától érthetően érvényesült a természet rendje, legyünket a végzet magával ragadta. Nap napot váltott, és sokszor megismétlődött e jelenet, akadt, hogy többször is huszonnégy óra leforgása alatt.
Károly bácsi megszerette ezt az élő természetfilmet, ideje nagy részét a háló előtt töltötte. Olyannyira, hogy amikor kint nagy szelek fújtak és veszélyeztették vendégének nyugalmát, mögé szögelt valami fólia félét.
Úgy érezte, képtelenség megunni. Mert a légyen kívül, főképp estelente, más apró bogarak is a keresztes hálójában kötöttek ki, és a viadal mindig máshogyan zajlott.
Egyik nap, délután, csengettek. – Hümmm, ki a csuda lehet az?– kérdezte magától. A lánya volt, Erzsi. Csak nincs baj? – rezzent össze.
– Szervusz, apa, gondoltam megnézlek, ha egyszer képtelen vagy kezelni a mobilt – köszönt középkorú lánya, és beljebb lépett az előszobába – Apa, tudom, rossz lehet egyedül, de nézz körül! Elhanyagolod magadat és a környezetedet! – torkollta le az öreget.
– Ezért jöttél? Hogy ezt közöld? Nekem ez teljesen megfelel. Büdös van? Nincs. Akkor ennyit erről – reagált Károly bácsi.
Erzsi a szobában megállt, kimerevedett a szeme, és megdermedt benne a vér. A pókhálót és tulajdonosát bámulta, na meg az egyre több áldozatot. Apró múmiákra emlékeztették.
– Jézusom, ezt te hagyod??? – emelte fel a hangját. Megyek a porseprűért, azért ez mégis?! – mondta, és indult volna, de apja eléállt.
– Lányom, megértem, sok a dolgod, ott a gyerek is, kiskamasz, jó, nem jössz, nem jössz. Viszont figyeld a barátomat. Nincs többé unalom. A Tv-t oda is ajándékoztam a földszinti lakóknak, a Gyuláéknak, nekem ez jobb.
– Apa, ez gusztustalan! Félek, megviselt a többéves gyász!
– Erzsébet, te máshonnan jössz. Rohansz. Mert rohannod kell. Nézd! Maga a békesség trónol a hálójában! Hú, amikor lecsap, akkor vége az áldozatának. De sicc, pár pillanat, és újra: békesség.
A lánya azt hitte, rosszul hall. Szó se róla, az örege becsavarodott.
– Azonnal eltakarítom az ablakból! – szólt dühösen, és megindult, azaz indult volna, de Károly bácsi ráparancsolt, immár erélyesen:
– Azt már nem! Elvennéd tőlem a legkedvesebb társaságomat? Eriggy innen, ha kifogásod van ellene!
Erzsi fogta magát, kiviharzott a lakásból.
– Jó szórakozást! – vetette oda apjának. Az öreg elfordította a kulcsot a zárban, visszament a szobába, letelepedett és maga elé hunyorgott. „Jöhettek, bogárkáim”– mosolyodott el.
