Bárki elveszítheti otthonát
Egy lakás nem otthon, annak csupán épített, fizikai kerete. Az otthon rendkívül bonyolult jogi, emberi, tárgyi viszonyok kiegyensúlyozott rendszere, finom szövedéke. Ennek a kifinomult viszonyrendszernek a kialakítása, megléte, fenntartása, folyamatos megújítása jelentős anyagi-emberi erőforrásokat, készségeket és képességeket igényel. Az otthon megteremtése sok-sok ember összetett, napi tevékenységének értelme és eredménye. Sokan nem is gondolnak bele, hogy az otthon megtartása is milyen összetett folyamat, milyen könnyen sérülhet ennek egy-egy eleme.
Az egyik legnagyobb tanulság, hogy a „Mindenki lehet hajléktalan”, a „Te is lehetsz hajléktalan!” szlogenek igazaknak látszanak. Vagyis nem kell feltétlenül semmi különösnek történnie ahhoz, hogy valaki „padlót fogjon”, egyszerre csak kint találja magát az utcán. Nem látjuk, hogy mitől függ, hogy ez csupán egy rövid, pillanatnyi epizód lesz valakinek az életében, vagy egy lecsúszási, egzisztencia-vesztési folyamat belépőjévé válik és tart egyes esetekben hosszabb ideig, akár évekig, akár a fedél nélkülivé vált ember élete végéig.
Emberünk tisztes helyi agrárvállalkozóként éli életét, törekszik, gyarapszik, egyedül maradt anyját támogatja. Édesanyja meghal, a rokonok kitúrják az örökségből, minden addigi elvész. Minden. Évek óta a semmiben él – Budapesten, láthatatlanul.
A férfiak, akik jó esetben még munkába tudtak állni a 80-as, 90-es évek fordulóján, már éppen családot alapítottak, beköltöztek párjuk lakásába, párjuk szüleinek a családi házába, közös bérletükbe, már jön az első gyerek – és megszűnik a munka, összeomlik a családfenntartói szerep, jönnek a haverok, az alkohol, aztán egyszer csak más fekszik az asszony mellett. Szégyenkezve, megsemmisülve futnak el a világba, a semmibe. Vagy éppen kirakják őket cók-mókostul.
Sokakat traumatikus, sokkhatásszerű állapotban találunk. Mi is ez az „egzisztencia-vesztés traumája”, „anómiás sokk”?
Amikor valaki kizökken a megszokott, „megtanult” mindennapi életritmusból – felkelés, asszony, gyerek, munkába menés, szórakozás, lefekvés –, egyszerre csak céltalanná válik minden. Addig ismeretlen körülményekkel kell megküzdenie, addig meg nem tanult boldogulási, vagy csupán túlélési készségekre lenne szüksége, de ezekkel nem rendelkezik.
Az „egzisztencia-vesztés traumája” a mindent elvesztés traumája. Egyszerre csak elvész a család, a célok, az otthon, ahova haza lehet térni, elvesznek az életszerveződés keretei. Egy ilyen traumát követően újraépíteni mindent: a célokat, a kereteket…, segítség nélkül nagyon sokaknak nem sikerül. Ilyen körülmények között a traumatizált, sokkos állapot nagyon hosszú ideig fennmaradhat, mintegy betokozódik, akár a személyiség részévé is válik.
Ennek a „betokozódásnak” a gyakorlati példáit látjuk, amikor valaki az utcára kerülésekor kialakít egy túlélési metódust (helyszínt választ, azt úgy-ahogy berendezi, kialakítja a jövedelemhez, ételhez, italhoz, ruhákhoz, tisztálkodáshoz jutás módozatait), majd „úgy marad” – akár hosszú évekig is változatlanul. Nap mint nap fenntartja ugyanazokat a rutinokat.
Az utcán új napi rutinok alakulnak ki. Ha nem alakulnának ki, akkor az lenne a teljes szétesés. Vagyis az a tény, hogy újraépülnek napi rutinok, részben pozitívumként értékelhető. Új napi rutinok kialakítása az összeszedettség jele. Egyben védelem is a teljes szétesés, szétzuhanás ellen. Részben közismertek ezek a napi rutinok: kora hajnalban, vagy reggel fölkelek és lehetőleg tisztálkodom, valamit bekapok (vagy megiszok), elindulok dolgozni (alkalmizni, guberálni, kéregetni), vagy ügyeket intézni (melegedőbe enni, mosakodni, mosni, orvoshoz, valamelyik irodába), aztán találkozom haverokkal, másokkal, végül este, késő este „haza” megyek a helyemre aludni.
Ezek a rutinok, szokások, mikro-eljárások persze sokszor kapaszkodók is. Egy idő után bizonyos biztonságot nyújtanak („ha tegnap működött, ma is működni fog”), megváltozásuk, vagy megváltoztatásuk újabb, előre nem látható kockázatokkal, bizonytalansággal járna. Ezt nevezzük hosszan tartó sokkos állapotnak. „Úgy jó, ahogy van!”, még akkor is, ha extrém körülményeket jelent az „… ahogy van”.
A rutinok, szokások, mikro-eljárások mellett ott vannak azok a kialakított szerepek, kapcsolati hálókon belüli funkciók, melyeket betöltenek a helyi mikro-társadalomban a fedél nélkülivé vált emberek. Ezek a szerepek többnyire nem korlátozódnak a sorstárs-csoportra, kiterjednek a szomszédságra, azokra az emberekre, akik azt a közterületet rendszeresen használják, ahol a fedél nélküli ember nappal tartózkodik. Az elbeszélések során visszatérően találkozhatunk olyan helyzetekkel, szerepekkel, melyek meg-nem-változtatása semmi másra nem vezethető vissza, kizárólag arra, hogy a fedél nélküli ember nem kívánja elveszíteni azt a „kivívott” mikro-tárdalami státuszt, mikro-társadalomban betöltött helyet, szerepet, melyben megkapaszkodik, amely az ő utolsó mentsvára. Ha ezt a szerepet feladná, megváltoztatná, akkor ott lenne az ismeretlen, a bizonytalan, s ez elrettentő.
A „bárkiből lehet hajléktalan” életek mellett ott találjuk azokat a sorsokat, melyek mintegy determinisztikus módon mutatják fel azokat az életfolyamokat, ahol azt gondolhatjuk: ez nem alakulhatott másképp, ennek így kellett történnie, előre „kódolva” volt a hajléktalanság bekövetkezte.
Amikor a kisgyerek koruk óta állami gondozásban felnevelkedett fiúk vagy lányok, akiknek sem lakásuk, sem otthonuk, sem szüleik, sem érzelmi kapcsolataik nem voltak soha, akiket nagykorúvá váláskor kitettek, nem volt hova menniük, szakmájuk sem volt, csak sodródás innen-oda és vissza. Aztán marad az utca. Amikor a rendszerváltáskor megszűnt a munkahely és a munkásszálló egyszerre, s nem volt mibe belekapaszkodni – maradt az alkohol, a csövezés haverokkal, vagy anélkül. Amikor az apa minden nap leissza magát részegre, az anya négy-öt gyereket szül és beteges, ő is iszik, aztán jön a pszichiátria, a leszázalékolás, a korai, vagy hirtelen halál, baleset, öngyilkosság – s így felnőve kellene, minden biztonságos kapaszkodó nélkül nekivágni az önálló életnek…
Megjelent a „Tégy az emberért! Otthontalanul…” sorozat „Az utcák népe” c. kötetében
A kötet megrendelhető:
postán: Vida Judith, BMSZKI, 1134 Bp., Dózsa Gy. u. 152, vagy
emailben: vida.judith@bmszki.hu
