A Nap pontosan a szemembe sütött, és meglepően kellemes meleget árasztott felém. Jó érzéssel sétáltam a járdán időnként a cigarettámba szippantva. Kezdett melegem lenni, ezért szétnyitottam a télikabátomat. Eközben a kezem hozzáért az őzlábnyelű törőmhöz, melynek legalább tizenöt centiméteres volt a pengéje. Éppen arra gondoltam, hogy a tőr jó szolgálatot tesz majd a reggelizéskor, mikor megpillantottam egy férfit felém közeledni a járdán úgy harmincméternyire. Senkivel sem kívántam találkozni, de ez sportruhába öltözött köpcös férfi különösen unszimpatikus volt. Mérges tekintettel közeledett felém. Automatikusan a tőröm őzlábnyeléhez nyúltam, de nem vettem elő, mert úgysem mertem volna használni, ahhoz én túl erőszakmentes jellemű voltam. Már csak öt méter választott el bennünket egymástól, mikor hirtelen mozdulattal előrántott a zsebéből egy pisztolyt, és rám szegezte.
– Vegye el a kezét a tőréről, és emelje fel mindkettőt, különben lövök! Rendőr őrmester vagyok – kiáltott hadarva rám.
Megdermedve álltam meg a járdán a gyermeküdülőtől alig ötvenméternyire. Szóhoz sem jutottam meglepetésemben, ám a parancsnak szép lassan engedelmeskedtem.
– Magáé az a két csónak a gyereküdülő stégének végéhez kötve – kérdezte, miközben a part felé mutatott a bal kezével, mert a jobbal még mindig a pisztolyt fogta rám?
– Aha – feleltem remegő hangon, miközben egész testem remegett. Életemben először fogtak rám fegyvert. A közvetlen életveszély maradék részegségemet is elröppentette.
– Fogja meg a kerítést mindkét kezével és tegye szét a lábait – hangzott a következő parancsa.
A remegés mellett elkezdtem izzadni is. Valószínűleg az idegességtől, de sejtésem szerint már az alkohol elvonás tünete is lehetett volna mindkettő. Egy fémes kattanásra lettem figyelmes a hátam mögül. Jézus, Mária, ez az őrült kibiztosította a fegyverét! Mit akarhat? Csak nem akar lelőni, mint egy kutyát, amiért egy őzlábnyelű dísztőrt viselek a derekamon?
– Csatolja le a tőr tokját, és rúgja el magától – adta ki következő utasítását nem éppen lágy hanglejtéssel!
Mégis valami félelmet éreztem a hangjában. Szinte akaratlanul engedelmeskedtem a parancsainak. Gyűlöltem magam a kiszolgáltatott helyzetem miatt, de a jobb kezem mégis szép lassan a tőr tokjához emeltem. Remegő ujjaimmal nehezen találtam meg a tok patentját, de mikor végre sikerült kikapcsoltam, és a tőr tokostól a földre huppant.
– Rúgja el magától a tőrt – kiáltott rám undorító hangon! Megpróbáltam az állítólagos őrmester irányába rúgni a tőrt tokostól.
Hallottam, hogy felvette a fegyvernek minősített dísztárgyat, mellyel még a zsemlémet is nehéz lett volna félbevágni, olyan életlen volt.
– Induljon el a kerítés mellett az üdülő felé, de semmi meggondolatlanságot ne tegyen, mert nagyon megbánja – adta ki utasítását fogvatartóm, akit egyre jobban utáltam, de mégis engedelmeskedtem neki!
Kimérten lépdeltem a kerítés mellett a nyitott kapuig, majd a hosszú, sárga épület első ajtajáig. Egy kis szobába kísért, és leültetett egy sarki székbe. Lábaimat és kezeimet összekulcsoltatta, miközben a csőre töltött fegyvert továbbra is rám szegezte. Elkérte a személyigazolványomat, majd felvette a telefont a bal kezével, és ugyanazzal tárcsázni is kezdett. Bejelentést tett a Balatonalmádi rendőrkapitányságon, hogy elkapta a kelet balatoni villarablót, és azonnal jöjjenek érte. Visszahelyezte a kagylót a helyére, majd a szoba bejárati ajtajához állt, így elállta az egyetlen menekülési lehetőségemet. Csak ekkor biztosította vissza a fegyverét.
A telefonáláskor megtudtam, hogy fogvatartóm önkéntes rendőrőrmester. Ennek tudatában sem gondoltam ellenfelem megtámadására vagy szökésre. Csupán végig a szemébe néztem, melyben egy kis félelmet fedeztem fel. Én is féltettem az életemet, pedig az utóbbi hónapokban nem sok jó történt velem. Ekkor döbbentem rá, hogy fogvatartóm éppen attól fél, mert én végig bátran a szemébe néztem. Félve, de levettem tekintetemet az önkéntes rendőrről. A telefont kezdtem méregetni a tekintetemmel, mintha azon keresztül érkezhetne valami segítség, hogy kikerülhessek végre ebből a rettentően kellemetlen helyzetből. A telefon ugyan nem szólalt meg, de az önkéntes rendőr irányából egy fémes kattanást hallottam, ami a fegyver visszabiztosítására utalt. Kissé megnyugodva néztem felé újra. Az ő arca is nyugodtabb lett, főleg amikor mindketten meghallottuk a rendőrautó szirénázását. Már a fegyver csöve sem a két szemem közé szegeződött. Sőt fogvatartóm el is tűnt az ajtóból.
Ám azt kulcsra zárta kívülről.
– folytatjuk –
