A bolthoz érve jutott eszembe, hogy utoljára még Pesten étkeztem, reggel nyolc óra tájban. Az éhségemet növelte a boltba lépéskor a felvágottak és a kolbászok látványa. Mégis először a röviditalos gondolához vittek a lábaim. Megkerestem a legolcsóbb hét deciliteres pálinkát. Egy háromszáznyolcvan forintos barackpálinkás üveget helyeztem a kosaramba. Gyors fejszámolás után úgy döntöttem, hogy élelmet már nem vásárolok, hanem a maradék hetven forintomat még tartalékolom valamire.
Fizetés után gyorsan kerestem a téren egy félreeső bokrot, és elkezdtem lecsavarni az üveg fémkupakját. Tekertem, tekertem, de az Istenért nem akart lecsavarodni. A kupak legnagyobb mérgemre csak körbe-körbeforgott. Mikor már elég dühös lettem eszembe jutott, hogy a természet adott nekem egy jó fogót, a fogsoromat. A kupakot szorítva tekertem egyet az üvegen. Sikerült! Ugyan egy pár csepp pálinka az arcomra folyt, de legalább nyitva volt az üveg. Körül sem néztem, úgy emeltem ajkamhoz a végre felszabadult üvegszájat. Már a pálinka illata mámort adott, melyet az első nagy korty csak tovább növelt. Csak ezután néztem körül a parkban. A délutáni napsütésben sok járókelő volt körülöttem, de mindössze ketten néztek felém. Nem különösebben érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, mégis visszafordultam a bokor felé. Újabb hatalmas kortyot húztam a pálinkából, így az esetleges szégyenérzetem még mélyebbre süllyedt. A második korty már egyáltalán nem égette a torkomat és a gyomromat. Az agyi és gerinci bizsergés is csak az első alkalommal jelentkezett, ami pedig az ivás legélvezetesebb része.
Tekintetem az üveg tartalmára esett, és sajnálatos látvány fogadta. Az üveg alig volt kétharmadig pálinkával. Gyorsan rátekertem a kupakot az üveg szájára, de az nem zárt tökéletesen, ezért csak óvatosan állítva helyeztem be a sporttáskámba. Furcsa, ellentétes érzés kerített hatalmába. Örültem annak, hogy jót ihattam a pálinkából, ami nagyon jólesett és felmelegített a februári késő délutánon, ám eközben sajnáltam, hogy már csak négy deciliter maradt, és a pénzemből már nem is telik még egyre. A további idő nagy részében sétálgattam a parkban, de hirtelen besötétedett, és kezdtem fázni. Újra ittam a testemet melegítő pálinkából. Még majdnem egy órám volt a vonatindulásig, ezért behúzódtam az állomásépület egyetlen fűtött helységébe. A holmimat úgy helyeztem el a padon magam körül, hogy a kezemet mindegyikre ráhelyezhessem. A helység száraz melege és a pálinka belső fűtése pár perc alatt bágyasztó álomba merített.
A váróteremben kezdődő mozgásra ébredtem fel éppen akkor, mikor a hangosbemondó egy Budapestre tartó vonat érkezését hirdette. Hat óra tizennyolc percet mutatott az órám. Sietve szedelőzködtem, majd követtem a pár utast a sínek felé. Szerencsére a vonaton nem találkoztam a kalauzzal, így nyugodtan utazhattam végig a tíz megállót, csak arra ügyelve, hogy el ne aludjak újra. Közben csak mindössze egyetlen kis kortyot ittam az italomból, mert már spóroltam a hideg éjszakára.
Balatonvilágoson korom sötétben szálltam le a vonatról. Az állomás teljesen kihalt volt, leszállni sem szállt le senki rajtam kívül. Még mindig a szállodához akartam menni, pedig tudtam, hogy az állásinterjúra semmi esélyem, de legalább szerettem volna tudni, hová kell majd másnap mennem. Átmentem a vasúti síneken, és elindultam a töltés melletti úton, mely kissé enyhén volt kivilágítva. Ez az út vezetett a szállóhoz, mely a 173-as szám alatt állt az információm szerint. Az első házszám, amit el tudtam olvasni a hetes volt, de mivel csak az út bal oldalán épültek házak, hiszen a másik oldalon a vasúttöltés emelkedett, ezért a páros számok is egy oldalon voltak megtalálhatok. Ebből arra következtettem, hogy jó messze lehet a szálloda. Kedvetlenül és egyre fáradtabban haladtam nehéz csomagjaimmal felpakolva az utcán. Körülbelül ötszáz méter haladhattam, mikor az ötvenes számú házat elhagytam. Kezeim elfáradtak a sporttáska és a rádiómagnó cipelésétől, ezért letettem az úttestre azokat, hogy pihenhessek. Elgémberedett ujjaimmal rágyújtottam egy szál cigarettára. Éppen egy nem, működő étterem előtt álltam meg, amitől erősödött az éhségem. A másik oldalt pedig a sötétben a tíz méternél is magasabb vasúttöltés emelkedett.
Átsiettem, hogy elintézzem a kisdolgomat. A csomagjaimhoz visszatérve mereven kezdtem el bámulni a sporttáskámat. Számban összefolyt a nyál, de még fél percig küzdött az ivásvágyam a sporólos eszemmel, mire megmozdultam. Lenyúltam a táska füléért, de a tudatos mozdulat helyett mégis a zipzárhoz nyúltam. Kinyitottam a táskámat, és egy nagy kortyot húztam a pálinkából. Ezután indultam csak tovább újult erővel. A következő ötszáz méteren végig magyarázkodtam magamban, hogy a fáradtság és a hideg miatt kellett innom a vészesen fogyatkozó italkészletemből. Letettem a holmimat az úttest közepére, hogy újra pihenhessek néhány percet, pedig még csak a hetvenötös házszámnál tartottam. Előzőleg ugyanis vízparti vállalati üdülők mellett haladtam, melyek hosszan terültek el az utca mellett.
Éppen egy hatalmas üvegépület előtt álltam, melyről első látásra nem tudtam eldönteni, hogy mire szolgálhat. Közelebb léptem a kerítéshez, de még ekkor is csak nehezen ismertem fel az üvegen keresztül az állványokon sorakozó kajakokat, kenukat és csónakokat. Végre felfedeztem egy táblát is a kerítésen, aminek az elolvasása teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy egy hatalmas csónakház előtt pihentem.
Persze a február végi éjszakában ennek nem túl sok jelentőségét éreztem.
– folytatjuk –
