Mérgesen rohantam ki a Restiből.
Teljes erőből szaladni kezdtem a már az állomáson álló szerelvény irányába. A hátizsákom a gerincemet verte, a sporttáskám a bal lábam szárát súrolta, míg a rádiómagnó időnként a jobb térdemhez ütődött. A cigarettám – melyre nemrég gyújtottam rá – a számban lógott, és időnként beleszívtam futás közben, így még kevesebb oxigénhez jutott a tüdőm. A vonatindító már emelgette a zöldszínű tárcsáját, mikor az utolsó kocsi ajtajához értem. Súlyos csomagjaimmal ugrottam fel az éppen induló szerelvény lépcsőjére. Minden figyelmemet és egyensúlyérzékemet latba kellett vennem, hogy kapaszkodás nélkül le ne essek felszállás közben.
Épségben érkeztem a vonatkocsiba. Sikerélményemet tetőzte, hogy a számban még mindig ott lógott a cigarettám égő vége. Sporttáskámat és a magnetofont lehelyeztem a vonat padlójára, majd egy utolsó szippantás után kidobtam a már ajkaimhoz tapadt cigaretta csikket a felgyorsult vonatból. Becsuktam a kocsiajtót, majd letelepedtem az első szabad helyre. Alig volt utas a kocsiban, de februárban ez természetesnek tűnt.
Kényelmesen elterültem a dupla ülésen, és nagyokat fújtattam a hirtelen fizikai megerőltetés következtében. Pár perc elmúlt, mire egyenletes lett a lélegzetem. Ekkor villant át fáradt agyamon, hogy fizetés után, azt éreztem, nem maradt több papírpénzem. Sürgősen elkezdtem megszámolni a maradék vagyonomat, mely négyszázötven forintot tett ki. Ez elképesztően kevésnek tűnt számomra. Ez talán fél liter pálinkára elegendő. Persze sok minden másra lett volna szükségem, például vonatjegyre, hiszen Balatonfenyvesen sem vásároltam, de én akkor már csak italba tudtam átszámolni a pénzt, nem hasznos dolgokra.
Még kellően bele sem tudtam merülni az önsajnálatba, amikor egy kellemetlen hangra lettem figyelmes:
– Új felszállók menetjegyét kérem!
Agyam elkezdett pörögni, hogy a legfrappánsabb kibúvót találjam meg, miért nincsen érvényes jegyem, de semmi sem jutott eszembe. Teljesen leblokkoltam. Automatikusan nyúltam a vonatablak alatti kisasztal irányába, ahol kisgyerekkorom óta minden utazáskor tároltuk az agyserkentő szeszesitalokat.
– Uram, a menetjegyét kérem megmutatni! – szólt erélyesebben újra, de most már a fejem fölül az unszimpatikus hang. Hirtelen ötlettel elővettem a reggel a Déli-pályaudvaron vásárolt jegyemet, és a fejem fölé nyújtottam.
– De Uram, ez a jegy Budapesttől Siófokig érvényes – szólt pár másodperc múlva bosszús hangon a jegykezelő. – Én egy olyan jegyet kérek, mely az ellenkező irányba szól, amerre most utazik.
– Sajnos azt én nem tudok adni, mert csak Balatonvilágosig kívántam utazni, de elaludtam, így kerültem Fenyvesre.
– Az az Ön baja, hogy elaludt, de nekem egy érvényes jegyet adjon, vagy meg kell büntetnem, esetleg le kell szállíttanom.
– Sajnálom, de nem volt időm jegyet vásárolni.
– Persze, hogy nem volt ideje megvenni a jegyet, mert a kocsmából ugrott fel a szerelvényre. Ezért is meg kellene büntetnem, de én egy jószívű kalauz vagyok.
– Köszönöm. Mennyibe kerül egy jegy Világosig? – kérdeztem, persze eszem ágában sem volt jegyet vásárolni, mert akkor nem maradt volna piára.
– Nyolcvan forintba, plusz a kétszáznegyven forintos pótdíj – válaszolta mérgelődő arccal.
– Annyi pénz nincsen nálam, viszont állás ügyben el kell jutnom Balatonvilágosra: – szóltam alázatosan, az utolsó reménybe kapaszkodva.
– El is jutott volna, ha nem kocsmázik, de így vagy fizet vagy, a következő állomáson leszállíttatom – horkant rám most már mérges hangon.
Éppen lassított a vonat, így befejeztük a szócsatát. A kalauz lesegítette a holmimat, így tehetetlen düh kíséretében én is leszálltam Fonyód állomáson.
A dühöm csak erősödött, mikor ráeszméltem arra, hogy a mixer állásom füstbe ment terv lett, habár talán még másnap újra megpróbálhatom. Aznap semmi kedvem nem volt hazamenni. Féltem volna édesanyám szemébe nézni, főleg azután, hogy már a sokadik álláskereséssel csődöltem be. Ráadásul kikönyörögtem tőle háromezer forintot, ami rengeteg pénznek számított a családi kassza állapotához képest. Én ugyanis már több hónapja munkanélküliként tengetem az életem a szülői házban, két éve, amióta a feleségem visszazavart hozzájuk.
Erre az érzésre újra megkörnyékezett egy erős iváskényszer. Az anyagi helyzetem azonban már nem engedett meg egy több rundos ivászatot, ezért inkább egy élelmiszerboltot kerestem a tekintetemmel. Az állomásépülettől azonban nem láttam a városra, ezért türelemre intettem magam. Az épület felé vettem az utamat, hogy megnézhessem, mikor indul a következő vonat Balatonvilágos felé. A következő vonat tizennyolc óra húsz percre volt kiírva az információs táblára.
Elkeseredettségem és szomjúságom tovább fokozódott, ezért kisiettem az állomásépületen át a városba. Egy nagy térre érkeztem, ahonnan kíváncsian tekintettem körül egy megfelelő bolt reményében. Megkönnyebbültem, mikor a tér nyugati felén felfedeztem egy élelmiszerboltot.
Hosszú, sietős léptekkel vágtam át a téren.
– folytatjuk –
