Egy rendőr visszakísért a zárkába, ahol nagy örömömre egyedül maradtam.
Fáradt voltam, elsősorban idegileg, ezért legszívesebben aludtam volna, de
villanyoltásig – este 10 óra – nem lehetett csak ülni a priccsen. Folytattam az
írást egészen a vacsoráig, de nem igazán tudtam rá figyelni, mert a gondolataim
még a nap előző időszakain kóboroltak. Az egész napos üléstől azonban
elgémberedtek a tagjaim, ezért a vacsora után fel-alá járkáltam a három méteres
zárkában. Kilenc órakor mehettünk utoljára a mosdóba, ahol gyorsan elszívtam még
egy szál cigarettát, mert a zárkában tilos volt a dohányzás. Még nekiláttam
írni, de nem sokára bekiabált a folyosó ügyeletes, hogy nem sokára bekiabált a
folyosó ügyeletes, hogy villanyoltás. Egy percen belül sötét is lett a zárkában.
Ledőltem a kemény ágyamra, de nehezen találtam meg azt a pózt, ahogy a
legkevésbé fájt a csontozatom. Szellemi fáradtságom végül is legyőzte
fájdalmaimat, így mégis sikerült mély álomba merülnöm.
Fogságom második napja hasonlóan zajlott le, mint az első. Az ebéd után azonban
egy őrmester átadta a szabadulási papírjaimat. A sporttáskámat és a hátizsákomat
is visszakaptam, de a rádiósmagnómat elkobozták.
– Mehet Csónakos – szólt az őrmester, majd úgy tett mindkét kezével, mintha
evezne. A hadnagy tehát igazat mondott. Nem kerültem azonnal előzetesbe, de nem
is tettem olyan szörnyű dolgokat. Bátortalanul indultam el az első rácsos ajtó
felé kezemben a szabadulólevelemmel. Az őr azonban rám sem tekintett, úgy
nyitotta ki az ajtót. Jó evezést hazáig, és a viszont nem látásra – szólt az
őrmester széles mosollyal az arcán, mikor végképp elengedett.
Már kezdett elegem lenni a Csónakos titulusból, de persze nem mertem
visszaszólni semmit sem. A további ajtóknál már elkérték a papírjaimat, de
legalább innen többé már nem neveztek Csónakosnak.
Vasúttal mentem haza, de pénz nélkül a szabadulási papírt mutattam meg a jegy
helyet a kalauznak. A lépcsőházunkban megkönnyebbültem, hogy végre otthon
lehetek. Az ajtónkhoz érve boldogan becsengettem. Belülről hallottam a szoba
ajtajának nyitását, majd apám lépteit. Csak ekkor nyilallt belém egy kis
félelem, mely átütött a szabadság boldogító érzésén. Az ajtó kukucskálóján egy
kis rés keletkezett, majd hirtelen újra bezárult. Kulcszörgés után nyílt az
ajtó, és megpillantottam az apámat. Abban a pillanatban erős fájdalmat éreztem
az orrnyergem körül. Szemem könybelábadt, így egyáltalán nem láttam semmit.
Édesanyám hangjára eszméltem újra.
– Ez a gyerek vérzik, legalább engedd be, hogy lemosakodhasson – hallottam anyám
könyörgését apámhoz!
– Hümmm – hallhattam apám válaszát távolodóban, aztán csapódott a szobaajtó.
– Gyere, fiam, mosd meg az arcodat, de aztán tűnj el valahová, mert apád
agyonüt! Ezt a szégyent kellett megélnünk, fiam! A rendőrség házkutatást végzett
a lakásunkban, és a szomszédok voltak a tanuk. Ezt már nem bírom én sem
elviselni – zokogta szegény édesanyám, miközben én mosakodtam, majd egy kétszáz
forintos bankjegyet nyomva a markomba kituszkolt a lakásból. Ekkor döbbentem rá,
hogy a szüleim azért gyűlölnek annyira, ami engem megmentett az azonnali
börtönbüntetéstől. A házkutatás miatt! Az ő szégyenük igazolta, hogy az én
szobámban nincsen lopott holmi, sőt a ballagási öltönyömön, a fehérneműimen és
pár térképen kívül mindössze két könyv volt, amit egyetlen antikvárium sem vett
át.
Ott álltam a lépcsőházban kővé válva, míg az ajtó mögött anyám sírását
hallottam, ami távolodott, mikor apám kikiáltott valamit a szobából. Ezután
három hétig csöveztem a nyugati, a ceglédi, majd legvégül a szolnoki
pályaudvaron, mire szüleim keresztanyám közvetítése révén visszafogadtak.
– folytatjuk az epilógussal –
